repülő.

hóvihar van, alig látni valamit. ha jobban hunyorogsz felfedezed a repülő leszálló fényeit ahogy felénk tart.

szorítsd meg a kezem, hisz mindjárt vége, mindjárt elmegyünk innen.

megvárjuk míg a gépet felkészítik ránk. és magunk mögött hagyunk mindent.

nem lesz többé baj a pénz, hisz álmunkat váltjuk majd ott valóra. nem számít majd a magány, hisz itt leszünk egymásnak.

csak szálljuk már fel a gépre jobban várom, mint kisgyermek az ajándékát.

>>romantikus ez a reptér nemde? hisz annyi hollywoodi álom ér itt véget. <<

nem akarunk maradni, pedig mennyi szép emlék köt minket ide, mit egykor hazánknak neveztünk.

de már nem mehetünk vissza, a csomagjainkat elvitték. jobb lesz ott látom rajtad te is biztatod magad.

csak te meg én és az álmunk.

végre repülünk, te még rám nézel, én behunyom a szemem. érzem az illatod...

megcsavarodik az élet, hisz a világ másik felén leszünk, szinte fejjel lefelé, hosszú még az út. ismét egymás tekintetébe veszünk.

rázkódik a gép, felébredünk. furcsa oxigénmaszkok lógnak előttünk, a többi utassal együtt sikítunk. egymásra nézünk utoljára megszorítjuk egymás kezét, s a tengerbe veszünk...

újabb álmunk párolgott el az idő röpke töredéke alatt.

hiába hallgatunk a szívünkre, hiába az eszünkre úgyis az a vége, hogy a tengerbe veszünk.

úgymond úszunk a saját szerencsétlenségünk tengerében.

itt a nagy döntés lehetősége, hogy most mire hallgatunk, de előbb utóbb bármelyikük is győz.

veszteni fogunk.

értékes dolgokat, melyeknek csak fájó nyomai maradnak.

de én akkor is felszállnék veled arra a repülőre, bárhol is legyél...

hallgatnék ismét a szívemre, a szívdörgésre. hagynám, hogy naivságom vezessen, s akár évek múltán hányjon partra a hulláma.

ismét a szív beszéljen és csak akkor gondolkodjon az ész, ha épp vizsgázok : ))

tudom direkt váratsz még magadra, de én készen állok.

a hatás nem marad el, látom garantálod.

szerelmes vagyok a várakozásba.

csak kézen fogsz...

eltévedtem, hol vagyok?

haza akarok menni...

éj sötétjében nincs világítás a szememet nem bántja a lámpák fénye.

csak felsejlő árnyakat látok, minden fa egy lidérc árnyéka, minden nesz síron túlinak tűnik.

és te nem vagy sehol, pedig nálad van az elemlámpa, együtt nevetnénk azon, hogy megviccelt minket az elme.

tudom, hogy te megsimogatnál, megcsókolnál, átölelnél.

...kézen fognál s hazavezetnél.

huzat.

az ablakom zárva, de mégis bejut a huzat.

reszketek, libabőrös mindenem. a tél zúg fájó fejemben, eltompul a környezet.

emlékfoszlányok felsejlő kacajok.

az ablak párás.

kirajzolódnak rajta a szavak.

az ég szürkesége rám ül. kihűlök.

nem érzek már semmit.

eljutok érzelmeim határára, élvezem a düh gázpoklát, könnyedségét.

és most nincs a szeretet nyomasztó érzése sehol, csak a hideg, a fagy, a szürkeség.

reszketek, ujjaim kékülnek, hajam fagyos.

nem csukja be senki az ablakot.

a szavakat tisztán látom:

nincs semmi baj...

tél.

szia, így kezdted emlékszem.

mégcsak meg sem érintettél.

úgy ültél velem szembe mint egy idegen.

fájt miről beszélgettünk, te a végén csak annyit kérdeztél:

"de miért?"

én nem válaszoltam, csak ültem veled szemben. elmorzsoltál egy könnycseppet.

illatod nem volt már a régi, nem volt szükségem rád.

és te is csak az emlékekhez ragaszkodtál.

az a bor amit évekig kortyoltunk élvezettel, marta a torkunk.

és akkor úgy ültünk ott, mint két idegen, aki egy cseppet sem szimpatikus egymásnak.

te még utoljára megfogtad a kezem, de én zavartan elhúztam.

arcom hidegséget sugárzott, te elpityeredtél.

nem voltunk már mi. csak te meg én.

akkor ott a macskaköves úton már tudtuk, hogy eljön ez a nap.

és tessék, én felálltam az asztaltól, kifizettem a bort és a hideg vacsorát.

kimentem a fagyos szél kavarta hóviharba, olyan szépen hívogatott, mint te soha...

csak én.

hűvös van.

>>az élet a halál csókja.<<

zuhanok. sápadt vagyok. szédülök. a falak eltávolodnak.

a szoba mint egy téglatest térhálóra vált.

zuhanás, hangzavar.

zúg a levegő a fülemben. nincsenek illattok, mindent elnyom a zúgás.

egyre jobban lehűlök. hulla sápadtra váltok.

nincs senki, csak én.

nem jelent semmit, nincs semmim.

sose volt.

elveszett, már rég nem két lábbal állok a földön.

én vagyok az a hópehely ami szétolvad a nyelveden...

börtön.

ezernyi illat, mint könny gördül végig az arcomon. magába zár, nem enged.

börtön itt az érzés. ideraktak. itt felejtettek.

szívem szakad meg ha az illatokból valamelyik ismét érezteti magát.

szabadíts ki, ne hagyj itt tovább.

nekem nem jó itt. sötét van és hideg. és hangosan kacag a magány.

olykor kilöknek egy színpadra, mint a húspiac válogatnak köztünk, miközben csak szerepek vagyunk.

de a magány, a börtönöm őre végig ott kacag, kulcsával kocogtatja a rácsot.

olykor meglátogat a remény.

de rossz ügyvéd a sors, itt ragadok látom.

egy idő után a dohos szagot is megszokja az orr.

ejtek még pár könnycseppet élvezem az illat harmóniát mit magukból ontanak.

te nem vagy sehol, én itt vagyok.

ölelnélek, szeretnélek.

szöktess meg.

csak még egy grammot.

az életünk tele van függőségekkel épp olyan dolgokkal, mint a drog, az alkohol, a cigi.

de ugyanilyen drognak érzem jelenleg a szeretetet, szerelmet.

csak felhívni egy díler, hogy egy gramm rózsaszínű álmot.

aztán elkezdődik a trip, minden megy szépen.

eleinte jó, aztán rákap az ember. csak folyamatosan rá vágyik.

és lássuk be ez a szerelem.

de ha nem tudjuk kezelni ezt a "függőséget" átesünk a lónak a túloldalára. betegesen ragaszkodunk ahhoz ami éppen tönkre fog tenni minket.

de itt nincs rehab, hogy beülünk és akkor majd segít a doktorbácsi leszokni róla. legtöbbször - hiába vagyunk körülvéve barátokkal - saját magunknak kell szembenézni ezzel a marcangoló érzéssel.

többször lejövünk róla, és szermentesek leszünk.

de...

én mégiscsak lemegyek a díleremhez és kérek még egy gramm szerelmet.

ui. azt hiszem túl nagy hatással van rám Nikki Sixx könyve.

jóéjt. : ))

némán kiáltok.

bűz terjeng a levegőben elviselhetetlen dohos bűz.

minden koromfeketére vált, lehull az utolsó levél is. csak fúj a szél és ezt a rettenet szagot hozza. mi egybemosódik a halállal.

te nem vagy sehol, de én itt állok.

egy hatalmas felleg takar el minden reményt adó napsugarat, áthatolhatatlan akárcsak ez a bűz.

hallucinálok téged látlak mindenhol. bár tudom, hogy te már elvesztél és máshol, máshogy létezel.

de tudom, hogy figyelsz még rám.

te nem hagynád, hogy mindezt átéljem.

nem vagy sehol, de mégis velünk vagy mindenhol. kiabálok utánad. nem hallod, én nem látlak.

csak képzelődtem, furcsa dolog ez az elme.

itt maradok ebbe az átkozott világba és küzdök helyetted is.

és majd egy sör mellett együtt nevetünk majd az egészen.

november.

a szél felkapja a leveleket, lázasan dobálja. de a káosz mégis rendet teremt.

ilyen ez az ősz, hűvös, hebrencs és magával ragadó.

szerelmesen ajkadba harap a hideg. füledet csócsálja a hideg szél. veled együtt könnyezik az ég.

keserédes évszak ez. minduntalan várjuk már a nyarat, van aki a tél szépségével is beéri.

nos felőlem legyen bármilyen évszak, én a te társaságoddal is beérem.

látom azt az őszi képet, látom a hosszú kabátot.

...a sok sárga levelet ahogy körbe vesz.

érzem ahogy ölelsz.

és mi van akkor amikor nem megy élni...?

hova bújjak?!

őszi hét.

kipróbálok valami újat amit még nem tettem, kérlek fogadjátok sok szeretettel:

Őszi hét.

minden nap úgy telt, ahogy szokott. a nyár elmúlt, a nappalok lerövidültek. a sárga levelek tengere ellepte a világot. az idő is hűvösre váltott, de ők ugyanolyan boldogok voltak, mint sok sok nyáron keresztül. elvesztek egymás tekintetében élvezték puszta jelenlétüket a kitekert világban.

ahogy napok komorra váltottak, amikor már egy sárga levél sem maradt a fán, ez véget érni látszott. már nem töltöttek annyi időt, már nem látták a világot úgy ahogy ketten egy szemmel nézik. nem volt több tótágas szerelem.

senki sem értette hogy történt, csak minden s mindenki feketébe öltözött. a lány rengeteget sírt a fiú után.

a fiú elhagyta a lányt, igen. de nem úgy ahogy az szokás, hisz mindketten végtelenül szerették egymást. nem a fiú hibája volt, nem a lányé.

mondják, hogy a szeretet hegyeket mozgathat meg, reményt adhat a szegénynek, s gazdaggá teszi azt. de most valahogy mégsem így történt. mintha semmi se ért volna a szeretet.

a fiú óvta a lányt mindentől. még a nyáron súlyos betegséget diagnosztizáltak nála. de ő ezt nem árulta el neki, hisz tudta akkor soha többé nem lennének olyanok a napok.

így hát minden úgy ment tovább ahogy szokott. elmúlt a nyár, haldoklott a természet, elkezdődött a főiskola. szünetekben, hétvégente ismét egymásnak éltek.

a fiú kezelésekre járt, hitt a gyógyulásban, szeretett.

de nem, a szeretet nem mozgatta a hegyeket.

a fiú elment, és itt hagyott mindent. itt hagyta őket, hogy álljanak feketében megszakadó szívvel és értetlenségben.

a lány szörnyen érezte magát.

számított rá, hogy véget fog érni, attól rettegett, hogy a fiú máshoz jár. igazából sosem bízott benne, de mégis szerette, mindenkinél jobban. mint egy kislány oly sok nyáron keresztül eljátszott a gondolattal, megtervezte esküvőjüket közös jövőjüket.

és most állt ott. egyedül, könnyektől áztatott arccal, kilátástalanul. süvített az őszi szél. a társát hallotta benne, így még nehezebb volt az elválás.

az ősz télre váltott, a komorság csak még inkább ráült a világra, nem volt se fehér karácsony se boldog új év. egy élet ment tönkre, hisz szerettek.

a lány nem tudja elhinni, hogy szerethet-e még, és azt sem, hogy ez az érzelem képes hegyeket megmozgatni.

éveken át hittek a természetfeletti erejében. nem történt semmi. elmaradt a várt hatás.

úgy érezte, mint megannyi ember ebbe a téli világba, mi értelme van szeretni, ha bármikor megszűnhet, hogy hihetjük, hogy hegyeket mozgat, hogy óceánokat szárít ki, ha még egy betegséggel se bánik el. mit ért az a sok törődés, a sok együtt töltött éjszaka.

ki fog a lányra ezentúl vigyázni, ki neveti ki ha reggel összegyűrve ébred?

ki lesz az aki végig simítja a haját ha mélyen a szemébe néznek, valószínűleg akkor a fiú már csak egy távoli emlék.

remélem tetszett és nem lett annyira nem ide illő esetleg rossz.

álomdörgés.

olykor én is félek az ég dörgésétől.

aztán engem is elér az égi háború. minden ami eddig volt, csak köd. semmi kézzel fogható.

friss illata marad a pusztulásnak, a viharnak.

orrfacsaró ez a bűz.

és én csak szemlélem, elviselem. úgyse tudnék beleszólni. nem is akarok.

hisz egyszer ez is véget ér, mint bármi más.

ez a baj. minden jó, minden értelmes egyszer véget ér. jön helyére a semmi, az üres, a rossz.

és hiba, hatalmas hiba bármiben is reménykednünk. önáltatás nem más.

csak éljünk a világba, tessék. tervezgessük a hatalmas nagy álmainkat. valószínű meglesznek.

mit hiszünk???

nem érdemes az álmok síkján ragadni, nem érdemes rászokni erre a könnyen kapható drogra. hisz az!

elfáradunk a nap végére, és mihez az álmokhoz menekülünk arra a pár percre míg ezt felidézzük csodás minden. nyugodtság nihilje lep el minket.

de mint bármilyen tudatmódosító szer után, csak az a keserű elégedetlenség szájíze marad.

ezek után mit tegyünk? minek hinni az álmokban? kell mögé kis önerő is.

emelkedjünk el az álmoktól, gyerünk a rehabra.

ha engem kérdeztek mi a megoldás?

adni nekik egy második esélyt, és mindezt a valóságra helyezni. talán ugyanolya eufóriát érhetünk el a folyamattal, mintha csak abba a pár percbe élnénk újra.

ha nem is sikerül... legalább elmondhatjuk tettünk érte valamit.

és ha mit ad Isten sikerül... hát életed végéig élvezheted.

sok sikert.

csupán.

...csak vidd, sőt rám se nézz.

tépd ki azt a húscafatot amit te szívnek hívsz. vegyél el tőlem mindent. a látást, az illatot az érzést, a gondolkodás nyomasztó hatalmát, az érzelmek felkavaró szelét. vidd el, minél messzebb.

sehova, mégis mindenhova.

érd el, hogy ne szeressek... és talán így majd elfelednek.

legyen az én könyvem tele az üres lappal.

égjen az én gyertyám gyorsabban.

csak vidd könyörgöm, vidd el.

én meg majd, mint egy kisfiú az ablakból nézem, ahogy szaladsz vele.

mi is valójában?

gondolom már ezerszer és ezerszer elgondolkodtatok valaminek a mikéntjén, célján.

mit is jelent szabadnak lenni, levetni az összes béklyót, felszabadultam szeretni, szerelmesnek lenni. most olvasom Paulo Coelho - 11 perc c. könyvét. és ma egy olyan részhez értem ami eléggé elindított bennem egy ilyen gondolat folyamatot.

szeretném ezt megosztani veletek:

"Egész életemben úgy gondoltam, hogy a szerelem egyfajta önkéntes rabszolgaság. Ez hazugság: csak akkor van szabadság, amikor szerelem is van.

Aki teljesen át tudja adni magát az érzésnek, aki szabadnak érzi magát, az szeret igazán.

És aki igazán szeret, az szabadnak érzi magát.

Ezért hiába minden élmény, tapasztalat, felfedezés, amit átélhetek - az egész nem ér semmit. Remélem, hogy ez az időszak hamarosan véget ér, és újra elkezdhetem keresni önmagam - egy férfi tükrében, aki megért, és nem okoz fájdalmat.

De micsoda ostobaságokat fecsegek? Hiszen a szerelemben senki sem bánthatja a másikat. Mindannyian felelősek vagyunk azért, amit érzünk, és soha nem hibáztathatjuk a másikat emiatt."

szerelemben senki nem bánthatja a másikat?

akkor mégis állandó jelleggel miért fordul ez elő? miért ártunk annak akit szeretünk?

miért csaljuk meg, hol rontjuk el?

szeretni kell, gondolkodni nem mindig.

csak adjuk át magunkat az érzésnek, csak lebegjünk egy kicsit.

jó éjszakát!

csepp élet

napok óta szürkeségbe burkolódzik a világ.

ezernyi kis tűhegy kezdi a támadást a kerek földgolyó ellen.

zuhanórepülésbe kezdve, mennyei magaslatokból rontanak rá erre a szürke világra.

ez a sok kis harcos, elkeseredett harcot vív, de mindegyik egy élet.

elvontan hangzik.

de mi mind ilyenek vagyunk. egy vízcsepp, ami szabadesésben száguld a föld felé.

közben igyekszünk társainkra lelni beléjük kapni, s egyesülve talán majd kevésbé lesz mostoha a talaj.

...és akkor majd a vihar után sokezer vízcsepp társunkkal összekarolkozva várjuk, ahogy felszárít minket a nap.

hiányzol. szeretném.

zuhanjunk együtt.

kétség.

tele vagyunk olykor-olykor ezekkel a kis tűszerű szúró érzésekkel.

én is érzek most sokat. jó lenne valakivel most, aki támogatna kicsit máshogy, mint a barátok.

mehetne minden olajozottan, talán én is kisebb falatnak nézném ezt a felsőoktatást.

várok rád, várok az érintésre várok, hogy enyhüljön az érzés.

talán a gombás szökőkútnál az óra alatt vársz, talán az előadó végéből te lesel rám, és én olykor vissza.

talán egy véletlen érintésből lesz minden a villamoson és egy zavart bocsánat kérésből.

talán átesel rajtam, és szídni fogsz. de valami mégis megfog majd bennem.

vagy oly sok csalódás után végre engem választasz.

megannyi lehetőség, mint megannyi kétség.

dávid voltam, sziasztok.

szélvihar.

sosem fújt még így a szél. alig látni a sok felkapott levéltől és a portól.

valaki áll velem szemben. látom az alakját.

egy másik énem az. megtörve csalódva. és én mit sem törődve kinézetével, viselkedésével megvetem őt.

a szél pont jó. pont elzárja tőlem, nem térhet vissza én sem akarom.

annyi mondattöredéket, emlékfoszlányt vág hozzám ez a fuvallat.

fáj. sebeket hagy. mellyek bevarrasodnak. szűkül a tér.

olykor ez az orkán. fuvallattá gyengül és érzem a másik közelebb lép.

várok a segítségre, arra, hogy valaki végleg, de végleg megölje, megfossza őt a lét puszta gondolatától is.

nem akarom, hogy a tükörből egy ilyen "figura" nézzen rám.

erősebb a szél, mint valaha. szeretet kavarta vihar ez.

érzem az erőt ami által könnyebb lesz feledni.

a szivem szól: "fordulj el"

és én igenis sarkonfordulok, és elsietek.

oda ahol most vagyok, ahol most érzem magam. ahol talán ott vagy te is.

...és a mi közös jövőnk.

szív és ész.

biztosan más is érezte már azt, hogy kissé skizofrén.

két tűz között érzem most magam. egyik felem mást akar mint a másik.

szivem vágyik minden gyengédségre, elsöprő szeretetre. a milliónyi pillangóra.

az agyam meg egy gátat szab mindezeknek. hisz rettegek egy újabb csalódástól.

egyedül akarok lenni. míg valaki mással is.

lehet, hogy csak le kéne ülnöm és megbeszélnem magammal. és akkor szabadjára tudnám engedni a szív viharát.

mint ahogy Pilar is említette Coelho könyvében:

a víz áttörni készül egy gátat, és mindent elönt...

de lehet, hogy ez a valóságos skizofrénia első jele is. :))

készen vagyok szeretni. mégha fájni is fog.

káosz a rendben.

isteni napon vagyok túl. a sok séta, sok bolondozás szerelemszaggal töltötte be lelkemet.

budapest. ma mégse volt annyira butapest.

szerettem a mai napot, és tudom veletek csak ilyen napokat tölthetek el.

rendbe tettünk egy kis káoszt. vigyorogtunk, álmokat képzeltünk, és úgyérzem átöleltük a lehetetlent.

a nyárnak mindjárt vége, mégis tele vagyok energiával.

balaton, barátok, új barátok áhh csak úgy sziporkázok.

új szerelem, az élet. sosem feledem, hisz élek. :))

alkoholmámor.

zúg a zene. folyik a bor.

üdülőövezet. teljesen megengedett.

sok lány és sok srác táncol, mulat.

tömény dohányfüst. gyönyörű éjszaka.

dobjunk egy seggest a balcsiba miért ne... : ))

de mégis hüvös ez az éj.

egyedül van mindenki, nem várunk senkire.

pillanatban élünk, s nem a pillanatnak.

az se zavar minket, ha másnap rongyosak leszünk.

az se zavar ha a vihar eláztat.

élünk, bulizunk, élünk a mának.

szeretem, szerelmes vagyok az éjszakába.

szerelmes vagyok beléd. az illatodba.

alig állunk, alig beszélünk. idegen vagy.

de mégis, mégis így jó ez az éjszaka.

♥ balatonföldvár.

macskakövek.

zuhogott az eső, a macskakövek, mint macskaszemek ragyogtak az esős éjszakában.

ott álltunk mindketten. ballonkabát volt mindkettőnkön.

szinte már bőrigáztunk. de így is éreztem a parfümöd illatát.

egy pillantás volt az egész, egy elsietett ölelés.

méllyen a szemembenéztél.

aztán sarkonfordultál és elsiettél tőlem. minnél messzebb.

néztelek míg elnyel az éjszaka. nem néztél vissza. még csak a szándékot se láttam rajtad.

tudtam akkor, hogy ennek itt mindenkorra vége.

te csalódtál bennem, pedig csak önmagam voltam.

sosem kerteltem.

hiányzik az érzés. tény.

boldog vagyok és zavart. nem értem mi volt a baj.

az éjszaka gyönyörű volt. az eső sokáig kopogott. az éjjel minket siratott.

imádok elázni.

-vége-

gyerekszívvel.

emlékszem kicsik voltunk.

nem értettek minket. mi sem értettük a világot.

sokszor eltüntél az életemből, a kötelék közöttünk mégis örök lett.

most mégis őrültnek érzem magam miattad.

itt dereng előttem a közös múlt, itt hordozom a hólapátolás emlékét.

szép volt, felidézed azt a szépséget mi elmúlt. és tudom veled újra élhetek mindent.

te voltál aki bebizonyította nekem, hogy van okom még szeretni.

de sajnos én most nem így látom.

érzem, hogy hiányzol. ma látni akartalak. eltüntél.

nem tudlak hívni se.

ha lehetne.

szeretnék sokszor havatlapátolni veled.

életem legrosszabb decemberébe hoztál egy kis szeretetet.

most mégis rossz. most mégis fáj.

vigyázz magadra.

ami elmúlt.

remek gondolatokat hintettem itt arról, hogy mennyire nem is jó a múltban tengődni.

mit tettem? hogy élek? mit teszek?

hát ezt. pont, hogy én aki annyira okos volt anno. én ragadtam ott.

nem enged. görcsösen kapaszkodok abba ami elmúlt.

fáj. darabokat tép ki belőlem. szivem emiatt egy darab szövetfoszlány.

senkit nem engedek közel magamhoz. az egy reakció.

senkinek nem engedem át a lelkem, hisz rettegek attól, hogy megölik.

osztályrészemül választom inkább a depressziót, had ringasson.

bár így sajátmagamnak vetve véget.

>>elég lesz már ebből, kérlek<<

de sosem elég. olyan mint a drog. elkap és nem enged.

sem a múlt, sem ez az elringató érzés.

változáson esek át érzem, más vagyok. jellemileg, zeneileg, külsőleg.

bárhogyan.

hiányzik ami elmúlt, hiányoznak a szép emlékek. nekem csak az maradt meg :))

hiányzik ő is. hiányzik a régi én is.

de most, mostmár más ember leszek.

érzem. látjátok.

igyekszem újra megnyílni. nehéz. féltem magam. 'tán önző is vagyok.

de nem kell több ringatózás, nem kell több fájó emlék. nem kell több kifogás.

utat engedek a pillanatnak.

ahogy te mondtad!

>>ne a pillanatnak élj, élj a pillanatban<<

ezt fogom tenni. nélküled mit érne az egész. köszönöm.

most éhes vagyok. eszek egy szendvicset.

sziasztok.

búcsú.

azt mondják az ember jellemét nagy részben a környezete formálja.

ez velem is így volt az elmúlt években, lettem aki lettem.

most mégis úgyérzem fordulópontra értem, többé már nem ugyanaz semmi, többé már a régi dolgok sem érdekelnek. új emberek jöttek új értékeket tapasztaltam meg.

én most elköszönök tőletek, mint az a régi "én".

nem hajt már az a vágy, hogy az legyek aki voltam. sokkal többet értek, sokkal többet tapasztalok, sok mindenki hiányzik.

talán ezzel az új felfogással egyszerűbb lesz őket elengednem.

de még így, úgymond tiszta fejjel sem akarom azt az egy bizonyos embert elengedni.

egy ember számára egy bizonyos ékszer mindig jelképez valamit.

nekem van egy nyakláncom amit tőle kaptam <3

egyszer nagyon megijedtem, hisz elszakadt... elszakadt mint a kapcsolatunk.

s a közös múltunk. de még úgyis őrizte azokat az emlékeket.

nem tudtam belenyugodni.

és összeraktam azt az ékszert, ismét viselhetővé vált. ismét reménnyel töltött el, és az egész nyaklánc újra egy folytonos kört alkotott.

talán értitek is mért nem szeretném ezt az egy korszakot lezárni az életemben.

kis gondolati szünet után összegezzünk, mi is akar ez most lenni?

"most te egy ékszer miatt megváltozol?"

"megváltozol mert ő azt szeretné?"

"megváltozol mert nem vagy boldog?"

nem, megváltozok mert én így akarom, megváltozok mert jó ember akarok lenni. itt csak úgy rughat valaki labdába ha elhatároz, ha a sarkára áll. nyílván szenvedni fogok, nyílván mindenki szenved. az élet része.

most kicsit én is félrebeszélek... valójában én se értem az egészet, de érzem, hogy ez a változás elkezdődött, és akár előnyömre is válhat.

ezért kérlek titeket engedjétek el azt a dávidot aki eddig voltam, és szeressetek továbbra is azért aki leszek.

remélem azért valakinek érthető volt.

jó éjszakát.

kusza.

benyitok a szobába, sötét van.

minden a feje tetején áll. a földön üvegcserepek.

a levegő nyomott, nehéz.

a falak feketék, dohosak. az ablak is csak deszka.

belépek. valami reccsen a talpam alatt.

egy képkeret. összetörve, deformálódva.

az ő képével. simogatom mintha valósággá válhatna.

emésztő ez az üresség, de kényelmes a sötét.

szabadulnék a szobából, de nehéz.

inkább maradok és bámulom, simogatom a képét.

néha.

néha úgy érzem írnom kell. de van, hogy csak órákig villog a kurzor.

egyszerűen nem jut akkor eszembe semmi elgondolkodtató.

pedig az érzések csak úgy kavarognak a fejemben.

sok most a baj, sok a seb.

lemegyek sétálok, beülök a jó öreg hintába.

az éjszaka csendjét csak a hinta nyikorgása töri meg.

ilyenkor pörög az agyam.

haza jövök megiszok egy pohár whiskey-t és sorra veszem a bajaim.

úgy érzem újra eltünt az életemből az, kit sikerült visszaszereznem.

hiányzik.

véget ért egy hosszú korszak. sok baráttal.

hiányzik.

anyum beteg...

aggódom.

ilyenkor sosincs itt senki, ilyenkor senki nem kávézik velem és beszéljük meg a nagy gondokat.

ilyenkor senki nem néz velem a pohár fenekére.

úgy érzem kicsit egyedül vagyok a bajban.

persze nem általánosságban. köszönöm azoknak akik ilyenkor is mellettem állnak.

hiányoztok. döcögős ez a nyár. most is fázom.

bárcsak visszatérne végleg hozzám, és múlna ez a marcangoló érzés.

bárcsak újrakezdődne az a korszak, s múlna a hiány.

anyukám, jobbulást!

néha szükségem van egy kis szeretetre.

néha szükségem van rátok.

néha szükségem van rá.

nem bírom így...

nem lehet így bírni, bárcsak múlna a hiány.

néha már hülyeségekre gondolok.

néha csak rád gondolok.

néha már magamra se gondolok...

néha már nem is érzek.

jóéjt.

vágyunk.

mind elképzeljük életünket. magunkban mindezt formáljuk.

de sosem úgy sül el ahogy mi szeretnénk.

beleéljük magunkat, már-már szinte benne élnénk.

könnyű lenne, könnyebb lenne. nehéz bármit is elérni.

mindig is becsültem az embereket akik elérték álmaikat.

értem már álmot én is el. de sosem sikerült megtartanom.

vagy talán úgy voltam vele, ha már meg van nem veszíthetem el.

de semmi sem tartott örökké.

utólag persze könnyű belátni mit, hogy kellett volna.

nagyon sok olyan álmom van amit újraálmodnék és a valóság síkjára helyezném.

közte van ő is. az ő és az én álmom.

a karrier álma, a család álma.

az életünk álma.

most alszom, s álmodok.

jóéjszakát.

még tudok.

rég volt már ilyen üres egy este. várható volt.

mindenki egy darabot akar a lelkemből, összetörni, kihasználni.

s így bántani.

ismét egy húscafatnak érzem az egész szívem.

egész álló nap csak Angels & Airwaves-t hallgatok.

megunhatatlan.

egyretöbbször indulna meg a könnyem.

ma este nem türtőztetem tovább.

mérhetetlen hiányt érzek. nem szeretnek.

kiáltok érte, sikítok.

szeressetek angyalok.

én tudok! még tudok szeretni!

magamhoz akarom ölelni...

érzések.

nem tudom te hogy vagy vele, de én szeretlek. nagyon.

érzem, hogy hiányzol. mindig veled vagyok még ha te nem is érzed.

elhagyva érzem magam. összegyűrve, kidobva.

akárhányszor a két szemed más szempárba néz.

sokan bántottak, én sosem tudnálak. eldobni nem szeretném ezt soha.

de most mit tegyek? engem sosem választasz.

ne álltass tudom. barát vagyok. semmi több.

de az irónia az egészben, hogy sokkal jobban ismerlek, szeretlek, mint valaha bárki is fog.

nem akarok önzőnek tünni, de így érzem.

sose mondanám ezt a szemedbe. van elég bajod így is.

csak azt akarom, hogy maradj olyan amilyen mindig is voltál...

ne dobj el magadtól. szeretlek.

szép álmokat.

hollywood.

...és akkor majd, mint egy hollywoodi filmben egy újabb csalódás után ülök a bárpultnál scotch-ot kortyolgatva. majd odaül álmaim nője és hosszasan elbeszélgetünk.

majd kiveszünk egy motelszobát...

minden egyszerűbben fog menni. minden gördülékeny lesz. lesz valaki aki happyendet csinál, lesz valaki aki miatt érdemes meghalni. lesz valaki aki belesimít a hajamba. lesz valaki aki rám mosolyog.

leszel te.

busz.

hajnal van. egy lány ül a buszon. egyedül szomorúnak tűnik. esti fényeket hagyott a háta mögött és hangos zenét.

jól érezte magát. több sráccal is.

s most ahogy hazaér...

a barátja a buszmegállóban várja. felveszi az álarcot, hogy szereti.

csak játszik vele. ilyenkor nem törődik a lelkével, hisz ez az este most nem arról szólt.

megcsókolja, gyakorolt az este.

nem érzi magát hibásnak?

ennyire elfogadott lenne manapság?

könnyűvérűség ekkora divat lett?

nem fogom megérteni, és elfogadni sem.

nekem nem kell egy ilyen lány. nekem akkor nem kell a szerelem sem.

nehéz.

sokáig nem írtam semmit a szerkesztőbe.

csak villogott a kurzor és nem jöttek szavak.

nehéz ez nagyon.

most páran kilépnek az életemből. hiányozni fogtok. <3

és remélem minnél hamarabb viszont láthatlak titeket.

most mindenki tegye a szivére a kezét.

mondjátok, hogy mindig itt leszünk egymásnak :))

vigyázzatok magatokra... hisz olyan messze én már nem tudok.

nehéz lesz nem beszélni.

nehéz lesz várni.

nehéz lesz nem sírni.

nehéz lesz nem rátok gondolni.

sziasztok. :))

lépés.

az életenünk ugyanúgy tele van lábnyomokkal, mint meg nem lépet tetekkel.

van, hogy valami mi sem lenne egyszerűbb, egy mozdulat. egy érzés kimutatása.

és mégsem tesszük meg...

néhány álmunk csak egy csettintés és valóság lehetne, oly közel vagyunk, s mégis ott a szakadék.

állunk a szélén és próbálunk repülni. de mégsem rugaszkodunk el, mert ugyanakkor félünk is a mélytől.

meg szeretném lépni. valóra váltani mindent.

veled. szárnyalni.

de félek. félek, hogy a mélybe hullok, s tán örökre elveszítelek.

inkább álmodozok tovább.

jóéjt.

sötét.

hatalmasra nyitom szemem. semmit se látok.

már téged sem. pedig te hányszor megjelentél. : ))

tudtam, hogy rád számíthatok, hogy csak egy kósza gondolat és az illatodat érezhetem.

elmentél?! itt hagytál?! nem akartam sosem.

de ez az élet rendje, te mész tovább, s én is.

az az ördögi angyal, ki te vagy immáron másnak okozod azokat az ördögi pillanatokat.

bár a világ legőszintébb szeretetét érzem feléd, talán örökre.

és továbblépni se szeretnék.

de megteszem. érted. értünk.

hiányod hatalmas, nincs mi megtöltse ezt az üres, áthatolhatatlan sötétséget.

szivem vérzik. de édes illatot ont. a tiédet.

nem kérem, hogy vigyázz magadra.

arra itt vagyok én. mindig itt leszek.

és egyszer talán az a sok elkóricált álom, mind-mind valósággá válik.

majd nem lesz sötét. nem kell az illatodra gondolnom, hisz érezni fogom.

itt leszel velem mindig.

de most, most más. minden más.

gyújtsunk mi magunk fényt. élvezzük azt mi megadatott nekünk.

szeretlek, sosem feledlek.

sziaa. : ))

péntek.

szeretem a pénteket.

de most valahogy mégsem adja meg azt a csodálatos érzést, ahogy szokta...

egyedül vagyok, elviselem. de milyen csodálatos is lenne már megosztani egy péntek reggelen életem cappucino-ját. de ami várat magára annál romantikusabban és egetrengetőbben jön.

hiszem. tudom. akarom.

addigis kortyolgatom egyedül ezt az italt. majdcsak jössz. majdcsak felbukkansz valahol.

együtt fogunk félni, nehogy elveszítsük egymást.

már most szeretlek, bárhol is vagy : ))

nap.

örülök ennek a jó időnek, valami csodálatos.

a nap szószerint kiégeti az emberből a rosszkedvet.

alig várom, hogy ismét láthassam, amint ez a tűzóriás elbújik a hegyek mögé.

magaután hagyja a fülledt júniusi estét. virágillat száll.

gyönyörű.

megtelik szivem jó érzéssel.

maradjon csak ez a jó idő...

jót tesz mindekinek egy kis színkavalkád, forróság. : ))

szoba.

félhomály. a gyertya is csak lustán pislákol. kinnt sötét van, csend.

ez a gyenge fényíz kiegészíti ezt a kora nyári este szinfóniáját.

a poharamban piroslik a bor. fűszeres illatát ontja.

elhatalmasodik a csend.

gondolkodok. ki nem tenné?

nem vágyom másra csak, hogy ezt az érzést megosszam valakivel.

szeretnék már szerelmes lenni : ))

hiányzik. jó dolog.

kiváncsivá tett a dolog, hogy az ezernyi pillangó még mennyit várat magára?

későre jár már. még egy cigi?

persze, hisz addig is élvezhetem ezt a gyönyörű estét.

jó éjszakát. : ))

most milyen címet adhatnék?

szinte az első napsugárral együtt öntötte el szívemet ez a jó érzés, a régen várt könnyedség.

mosolygok, mosolygunk. jól érezzük magunkat.

tökéletes eddig ez a hét, semmi nem ronthatja már el.

szivemben nyár van, nem érdekel most, hogy süt-e a Nap vagy sem. én szabályzom... : ))

ma is nézem a naplementét, hisz emlékeket látok bele, s az elképzelt jövőt. és ráadásul beszinesíti a jelenem.

talán megtanultam elfogadni mindent olyannak amilyen?!

talán leszarom ki akarja elrontani a kedvem?!

talán egyszerűen csak élvezni szeretném az élet szépségeit.

visszatértem, süt a nap.

szivemben rendezve lett minden.

viszlát : ))

vihar.

hívhatsz bolondnak, belenézhetsz a szemembe és mondhatod úgy is.

sőt a te szádból még becenévnek is elfogadnám.

tudom mi vár rám. újra beleszeretek abba a nyárba. újra beleszeretek abba az illatba.

ő is tudja. érzi.

nevezhetsz bolondnak, de tudom mi a lehetetlen és mi lehetséges.

vagy legyen pesszimizmus, akár.

vagy legyen furcsa érzés... az érzelmek kavargása. hívhatjuk bárhogy.

de igenis tetszik, hogy így hívsz. hívsz valahogy, hozzámszólsz. becézgetsz.

érints meg, éreztesd velem soha többé nem fogunk szenvedni.

egyszerűen csak szárnyaljunk...

...ki a viharfelhők alól.

árvíz.

hideg este van, a beton amit az eső oly sokáig koptatott sértetlen és száraz.

bár elmondhatnám ezt az arcomról is.

sírok, egyre többször, egyre keservesebben. már nem keresem az okát, már nem kutatom miért. csak hagyom, had jöjjön magától.

mellkasomban ezer meg ezer pillangó kavarog, gyomrom görcsben. nem ez nem az az érzés melyre most ti gondoltok.

sírok tovább, egyedül vagyok, fázom. nem ölel át senki.

fáj ha kimondom: szeretlek. fáj, hogy szerelmes akarok lenni, de nem sikerül.

miért van ez? nálam örökös lesz már ez az eső? a könnyek zivatara?

nem éppen így képzeltem el...

nem éppen szeretném feladni...

nem éppen kedvelem ezt az árvizet...

nem éppen kedvelem ezt a helyzetet...

de őt, őt mindennél jobban kedvelem.

vele jó. vele látom a jövőt. de félek. rettenetesen.

félek a kudarctól, félek attól a jövőtől.

túlspiráznám? szóljatok.

jó éjszakát!

fal.

miért olyan nehéz?

szeretném ha ez a fal nem állna itt pont ezen a helyen. én itt vagyok, te a túloldalon.

falat emelsz közénk, az én hibám.

megtörtem nem tudok szeretni. barátságomat nyújthatom.

kérlek ne dobj el.

hozzábújok a falhoz, hisz tudom te is ott vagy a túloldalon. veled könnyeben elviselem ezt a kifordított világot. veled van szivárvány.

barátságunk örökre szól, tudom.

május van. eláztunk. nyüglődünk. átölelnélek, jó veled.

vigyázz magadra, vigyázzanak rád.

szomorú esték.

csak írok.

úgyérzem végleg elfogyott minden erőm. az időjárás, az emberek, a csalódások teljesen kikészítenek.

rég nem vágytam ennyire a napsütésre. napsütésre a szivemben.

csalódnak bennem, mindig. szeretlek barátom, nem akarlak elveszíteni.

rosszul vagyok, szédülök. elájulok.

nem tudom hova kerülök. talán egy jobb világba hol süt a nap? nem tudom. végtelen hiányt érzek.

egyre csak forog a szoba, hányingerem van. nincs kiút, sosincs vége a lidércnyomásnak.

nem akarok többé írni.

szar embernek érzem magam.

jóéjt.

üres.

minden üres. a lelkem, az életem, a hétköznapjaim.

nincs szeretet, csak könnyek. nincs szerelem, csak a magány marad.

mit ér a zene hang nélkül, mit ér a lelkünk érzés nélkül?

elfáradtam, belefáradtam az egészbe. nem akarom, hogy meghaljon a lelkem. fájdalmat se érzek már.

csak maradt az a fene felemelő lebegés, a vágyakozás.

megélni ezernyi ördögi pillanatot egy angyallal, erre vágyom. elázni, élvezni a napfényt, feltöltődni érzelmekkel. kikapcsolni, kiszakadni egy napig a szürkeségből.

nem törődni más érzésével csak a miénkkel. egymás szemében elveszni. egymás kezét fogni. ülni. mosolyogni.

látjátok folyton erre vágyom. de ezzel csak magammal szúrok ki, saját kezűleg készülök végetvetni a saját lelkemnek.

segítség - kiabálja. keresi társait, párját.

egyedül van egy sötét szobában, az ajtó kulcsra zárva. börtön a szív.

most egy pillanatig nem gondolni semmire... milyen jó, bárcsak ez lenne állandó.

és csak szaladni utána, csak szaladni röpke pillangóként üldözni. a szél hátán, finomízű illatok közt. vágyni vágyakozni.

hiányzik az érzés, mi felemel.

Mennyi édes percet, megannyi kínt megéltem.
Tíz csúcsból kilencet valahogy elértem
Már csak az az egy, mi a túlvilágra megy
Van még soron, hát majd egy napon

Itt hagyom a kiscsaládom
Megsiratom összes barátom
De akkor már hiába jöttök
Segíteni, ha elvisz az ördög

S ha nem marad más utánam
Csak partra vetett hordalék
Kertembe gyűljetek, és ott szórjátok szét
Növesszen egy fát, újabb életeken át
Majd engem éreztek, mikor ontja illatát

Mert itt hagyom a kiscsaládom
Megsiratom összes barátom
De akkor már hiába jöttök
Segíteni, ha elvisz az ördög

Mert itt hagyom a kiscsaládom
Megsiratom összes barátom
De akkor már hiába jöttök
Segíteni, ha elvisz az ördög

/Magna Cum Laude - Sirató/

eső után.

...süt a nap, friss a levegő.

szép az újjáéledés. szép, hogy eső közben reménykedünk a jó időért.

szép a szivárvány. szép a természet.

nekem sokat jelent, hisz segít magam jól érezni, de sajnos minden évszak emlékeztet valami rosszra, minden esőben a bajaim elevenednek újra.

pedig mennyivel jobb lenne szerelmesen elázni, zuhogó esőben magamhoz szorítani valakit.

élvezni a zápor zuhogását. reggel az eső kopogását hallgatni az ablakon.

nem tetszik ez a szürke idő, fáj. fáj a magány. fájnak a gondok. kicsit fáj az élet.

szeretnék valaki után szaladni, szeretnék hinni valamiben, hinni benned.

lassan vége van a tavasznak. jöhetnek a nyár fájdalmai. de talán nem lesz olyan sok eső, mi elszomoríthatna.

reménykedem egy napsütéses reggelben, hisz akkor már nem érdekel a magány.

viszlátot intek a tavasznak, s tárt karokkal várlak nyár!

életünk.

tavasz szellője száll, mégis szívünkben sárgulnak a levelek.

eszeveszetten keressük boldogságunk, megfelelni akarunk, szeretni akarunk. érezni akarunk.

szeretnék szeretni. szeretnék boldog lenni. szeretnék megfelelni.

de elfáradtam, mint ti megannyian.

tartsunk ki, hisz ha hihetünk a vigasztaló szavaknak csak jobb lehet. ne szégyeljünk megölelni olyasvalakit akit szeretünk. ne szégyeljünk kiáltani egyet ha már nem bírjuk.

hallgassunk zenét, mégha szomorú is és sírni kell, sírjunk. én megannyiszor sírok veletek.

sose adjuk fel, sose. hisz akkor csak önnön gyengeségünket mutatnánk a világnak, és az vele hogy az élet erősebb, mint mi.

kitartok veletek, de ehhez ti is kelletek nekem. öleljük át a tavaszt és gereblyézzük össze azokat a sárga leveleket.

vágyom a boldogság felé.

álmodok... szép szerelmeset.

ördögi angyal.

csak egy megszokott este volt. a szél mint valami szellem a játszótéren hintázott. engem, mint mindig magával ragadott az éjjeli város. nem volt maradásom.

magamra kaptam egy kinyúlt régi pulóverem és útra keltem. éreztem, mint már annyiszor a tavaszi szél lágy simogatását mindent porcikámon. nem éreztem magam egyedül, pedig a város kihalt volt.

felsercent régi barátom a cigimben. leültem a domboldalra csak a parázs világított.

gondolkodtam, mint mostanába megannyiszor. csak rá gondoltam. nem tudom kiverni a fejemből. sosem akartam.

ha nem tudjátok elképzelni milyen egy angyal, csak nézzetek rá, hisz ő az. a szélben az ő illatát véltem felfedezni, behunytam a szemem és átölelt.

éreztem bőre puhaságát, a szél suttogott a fülembe, szép szerelmes szavakat.

ez a pillanat ördögien gyönyörű volt.

tavasz. szerelem. szeretem.

tompul minden.

fáj a fejem. az érzkeim tompák, s a kedvenc zeném is zavaró. még a cigit sem kívánom, pedig megnyugtatna.

legbelül még mindig minden ugyanúgy fáj. a bajok itthon, a kötelességgel, a viszonzatlan szerelemmel, nem hagyják varrasodni azt a gennyes sebet amit szívnek nevezhetek.

de valahogy mégis jól esik ez a tompaság, ez a fájdalom. legalább nem a mellkasom fáj. így tompulnak az érzéseim is.

nem tudom hova tartok, félek a jövőtől. nehéz megfelelni, nehéz boldognak lenni. bárcsak egy kis segítséget kaphatnék, de senkinek nincs meg a hatalma.

szeretnek. tudom. én is őket. tudják.

nevezzetek önzőnek, kövezzetek meg, de jelen pillanatban nekem ez nem elég.

gyertyafény. ő és én. egy finom üveg bor. rajtunk egy pokróc. semmi gátlás, semmi kötelesség, csak a szerelem.

finom a tavasz illata.

vonatút.

felszáltunk egy vonatra
senki sem akarta.

elindultunk a végállomás felé
utastársaink idegenek, ridegek

az út közben rengeteg sötét alagúton robogunk át
némelyiknek már a végét sem látjuk, de a fény mindig ott van a végén.

és végülis élvezzük ezt az utat.
az utastársak összebarátkoznak, szeretnek, kitartanak.

milyen érdekes. pedig tudják, hogy a végállomás a halál.
...és bizony nincs leszállás.

viszonzatlan az élet.

hányszor szeretünk úgy, hogy nem szeretnek viszont?

hányszor kérdezzük magunktól miért pont mi?

gondolom ti is szerettetek, vagy szerettek még épp most is valakit reménytelenül. én személyszerint utálom ezt a végtelenül marcangoló érzést, de jól esik. igenis jól esik valakit szeretni, mégha nem is lehet velünk.

de ez is, mint oly sok szívörlő dolog, csak leépít minket, romba dönt... és vajon elenged valaha minket ez az érzés?

biztosan állíthatom, hogy csak nagyon-nagyon hosszú idő után, kínok közt. nekem nem múlik. sosem fog. életem végéig kisér majd.

megvan a másik felem, nem fogom elengedni. ha már csupán a barátja lehetek, nekem az is bőven elég.

hiányzik, szeretem. jóérzés.

úgytűnik sorsomul választottam ezt az örlődést, de szeretem, igenis szeretem az életet.

így, ahogy van, mondhatni szőröstül, bőröstül.

lehet nem látszik ezek alapján, de én boldog vagyok, élvezem az apró örömöket, élvezem a barátaim társaságát, melynél talán kevés édesebb dolog létezik.

sosem látszottak még ilyen tisztán a csillagok. tiszta a levegő. önfeledten lélegzem. köszönöm <3

nem nem nem.

nem vagyok jól, nem kérek semmit, nem kell a segítség.

nincs szükségem senkire, csak bántani tudok mindenkit.

jó lesz nekem egyedül, tényleg eszetekbe se jussak.

majd ha észhez térek, kereslek titeket.

nem tudok változni, nehéz.

nem veszíthetek több barátot.

nem kapok levegőt.

nem érzem az élet ízét.

nem akarok szeretni.

nem vágyom sehová.

édes álomba merülni, ennyi...

sebek.

oly hosszú idő után, újra sírnom kell.

hiányzik az érzés, hiányzik, hogy végre valaki iránt ne csak vonzalmat hanem szerelmet is érezzek. vajon fogok újra? képes szeretni az ember, ha egyszer már veszettül szeretett?

utólag mindent könnyű belátni, szeretünk a múltban tengődni és sajnos nagyon sokszor újból felszakítjuk a gyógyultnak hitt sebeinket.

de fogadjuk már el ma van. nem tegnap, nem holnap. nem elég a mostani sebeket ápolni?!

nekem bőven. így is van elég.

hiányzik az életemből a szerelem, a magány veszi át a helyét. ez a jelenlegi legnagyobb sebem, keresem a vigaszt, de nincs.

végülis... a magány is jó társ.

tudom, érdekesek az utóbbi posztjaim.

köbö ennyire vagyok ura a gondolataimnak is.

sziasztok, én voltam.

mindegy.

miről is írhatnék?

jó ideje nem gondolkoztam el semmin. sikerült körülvennem magamat azokkal akiket szeretek, így nem voltak olyan fájdalmasak azok a sebek...

az ajtóm csukva van, kintről veszekedés hangja szűrődik be. ez is emberi mivoltunk része.

ha egyedül vagyunk tudjuk nem akarunk veszekedni, mondhatni elfelejtjük a létezését is. mikor valaki társaságában vagyunk és nézeteltérésünk van, akkor meg azt felejtjük el milyen rossz is volt egyedül... fura!

most azt mondom nektek, hiányzik valaki akivel apróságokon vitázhatnék. hiányzik valaki aki mellém bújik, amikor már nincs is szavakra szükség. hiányzik az a valaki aki mindig mindenben kiállna mellettem.

nahh mindegy.

...asszem lassan gyógyulgatnak ezek a sebek, és nem leszek egyedül, vigyáznak rám. jó érzés. köszönöm mindenkinek aki mellettem van.

most gyógyítgatom kicsit magam. cigi, tea.

köszöntem, jóéjt

dávid.