aztán engem is elér az égi háború. minden ami eddig volt, csak köd. semmi kézzel fogható.
friss illata marad a pusztulásnak, a viharnak.
orrfacsaró ez a bűz.
és én csak szemlélem, elviselem. úgyse tudnék beleszólni. nem is akarok.
hisz egyszer ez is véget ér, mint bármi más.
ez a baj. minden jó, minden értelmes egyszer véget ér. jön helyére a semmi, az üres, a rossz.
és hiba, hatalmas hiba bármiben is reménykednünk. önáltatás nem más.
csak éljünk a világba, tessék. tervezgessük a hatalmas nagy álmainkat. valószínű meglesznek.
mit hiszünk???
nem érdemes az álmok síkján ragadni, nem érdemes rászokni erre a könnyen kapható drogra. hisz az!
elfáradunk a nap végére, és mihez az álmokhoz menekülünk arra a pár percre míg ezt felidézzük csodás minden. nyugodtság nihilje lep el minket.
de mint bármilyen tudatmódosító szer után, csak az a keserű elégedetlenség szájíze marad.
ezek után mit tegyünk? minek hinni az álmokban? kell mögé kis önerő is.
emelkedjünk el az álmoktól, gyerünk a rehabra.
ha engem kérdeztek mi a megoldás?
adni nekik egy második esélyt, és mindezt a valóságra helyezni. talán ugyanolya eufóriát érhetünk el a folyamattal, mintha csak abba a pár percbe élnénk újra.
ha nem is sikerül... legalább elmondhatjuk tettünk érte valamit.
és ha mit ad Isten sikerül... hát életed végéig élvezheted.
sok sikert.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése