csoda.

mi is a címszereplő szavunk manapság?
egy hatalmas zsák pénz, nyerő állás, család.
nyugodt élet, egészség, pajtások.

nekem a valóra vált álom az.
az illatod, a csókod és az a huncut mosolyod.
nem érdekel, hogy írok, mit írok.

írok rólad, rólam és nem utolsó sorban rólunk.
tetszik, hogy ezt tehetem.
tetszik, hogy felhőtlen minden lélegzetvételem.

elszakadt valamikor valami.
de te újra megragasztottad.
azt hiszem, köszönöm.

esőben.

zuhogott az eső. egész nap az ablakból leste a kinti világot. most végre meg akarta hódítani ismét. már a csizmájában topogott. fekete haját gyorsan copfba kötötte.

eközben az eső minduntalan csak kopogott az ablakon. olyan csend volt az egész lakásban, hogy hallani lehetett a kulcs zörrenését a zárban, amikor elindult.

lefelé csak a lábbeli kopogását hallatták a lépcsők. amikor kiért mosolyogva az égre emelte az arcát és mély levegőt vett.

hagyta, hogy az esőcseppek hűtsék le. együtt lélegzett a kinti világgal. az aszfalt helyett a vizes fűben sétált. esernyőjét ki sem nyitotta. mosolygott bele a szürke időbe. 

pont ilyennek képzeltelek el téged itt az üres szobában.

senki másért.

hogy is fejezhetném ki a viszonyunkat. minket.
tökéletesen illesz a karjaimba, mégis elszakadunk egymástól.
bármit teszünk nem badarság.

egy lépcsőfok, mihez bátorság kéne.
apró vágyódások beteljesülése.
betűk szavakra váltása.

egyszerű embereknek apró pillanatok.
de nekünk talán a világ.

meglépni.
senki másért.
csak értünk.

küzdj.

mindig küzdöttem valamiért az életben.
mára a legnagyobb küzdelmem az lett, hogy reggel kikeljek az ágyból és a szemedbe tudjak nézni.
már nem a szavakkal küzdünk és nem is a tettekkel.

nincs kéz a kézben. maradtak a hideg izzadt tenyerek.
soha nem vagy itt, amikor segítségre lenne szükségem.
elhittem, hogy szeretsz.

hangosabban már nem tudok kiáltani a segítségért.
megfulladok.

magányúr.

ledobja magát a kanapéra. kérés nélkül tölt egy pohár italt magának és rád mered.
kérdő tekintetében van minden. most mi lesz, most mihez kezdesz?
utána egy kárörvendő mosoly. majd kettőt kortyol és rágyújt egy cigarettára.

a füstöt mélyen letüdőzi, majd hirtelen az arcodba fújja. te csak kapkodsz a levegőért.
úgy érzed megfulladsz. csak hajtogatja a kérdéseit.

hogyan tovább?
mit csinálsz?
mire vársz?

elmenekülsz előle. magasan vagy, süvít a szél. ő csak nyugodtan kullog a nyomodban.
kortyolgat és vigyorog. velőig hatol a tekintete.

átlépsz a korláton, hátrálsz. érzed, hogy nincs tovább. még egyet lép, ahogy te is.
te már zuhansz, ő kacag.

így öl meg a magány.

esőben.

kopogott az eső, akkor már hatodik napja.
te állandóan telesírtad a párnádat, szemfestékes volt minden pólóm.
az esernyők csurom vizesen hanyagul feküdtek az előszobában.
te elszöktél, magad elől. elszöktél hozzám, nem volt menekvésem.

befogadtalak, hisz olyan kis ügyetlen voltál, bőrig ázva, kifordított esernyővel.
egyből a nyakamba ugrottál, a parfümöd illata nehezedett rám a párás levegőben.
el sem engedtél hosszú percekig, majd azután is csak a kezemet szorongattad.
hideg volt.

üres délutánok teltek egymás után. szinte nem is beszélgettünk. én adtam ruhát, forró teát ittunk és egy pokróc alatt pihentünk. úgy éreztem ismerlek, de egy másik oldaladat láttam ezen a pár napon.
nem te törődtél, veled kellett törődni. én nem ígérgettem, csönded voltam.
megcsókoltam a homlokod amikor elaludtál.

most is kezedet fognám. ha nem álltál volna tovább.
azt hiszem tudom mi a boldogság.

hullócsillag.

tikkasztó a hőség, pedig a nap már messze jár.
kint fekszünk a fűben és a mélykék eget lessük.
arcunkra süt a hold és a csillagok.

más helyzetben talán a kezedet fognám és nem is foglalkoznánk az éggel.
de most rád nézni sem merek. csak elképzelek apró jeleneteket.
hogyan élhetnénk, merre vinne a sors.

illatod részegít, hangod csengése nyugtat.
félek. tőlünk.

csillaghullásnál téged kívántalak.

öt

fáj minden mozdulat.
ragad a magány.
boldogság minden emlékét a múlt temeti.

öt ujj a kezeden.
öt elsietett csók.
öt kesze-kusza hónap.

öt emberöltő is kevés feledni.
hát itt hagyom ezt az egyet is.

résnyire.

szia
hát ismét meglátogattalak.
csak résnyire nyitottam először az ajtót.
megláttalak, nem tündököltél már a régi fényedben.
a sarokban ültél és a falat bámultad. lassan dülöngtél előre-hátra.
és, mint egy mantrát hajtogattad:
"nekem ő fontos, nekem ő kell, én vigyázok rá, akkor is ha nem jön el."

aztán közelebb léptem, mindig csak egy lépést.
te még csak ügyet sem vetettél rám.
miattad jöttem pedig. rajtad segíteni.

odaköszöntem, válaszra sem méltattál.
csak beletemetkeztél szilánkjaidba.
feladsz mindent. feladtál engem. feladod lassan őt is.
feladod az életed.

így hát kihátráltam, és behúztam magam mögött az ajtót.
úgy hagytam, csak résnyire tudod.
hátha egy nap kidugod a fejed rajta.

és felkelsz a mérgezett álmodból.

vigyázz magadra, szerettelek.

relatív.

van az idő és a vasfog.
beléd mar, harap, ráncigál.
relatív mennyit vársz.

meleg nyárban, hófúvásban.
rád várok álruhámban.
relatív merre jársz.

kihűlt heverő, hideg lepedő.
hűlt helyed hiánya.
relatív kit kívánsz.

szívtelen.

véres foltok terítenek be mindent, ahogy ez a cafat, mit te szívnek hívsz pumpálni próbál. ti tettétek ilyenné, de mégsem a ti hibátok. én vagyok a felelős, hogy hagytam magam, mindegyikőtöket egy kamrával, egy szoba meleg ölelésével vártam. hiányoztok, hisz ti téptetek darabokra.

kiürülve, elvérezve fekszem most a padlón. a kés az én kezemben. a kegyelemdöfést adtam meg ennek a mócsingos húsdarabnak, mikor hozzád léptem.
most is a te arcod dereng előttem.

képtelen vagyok befogadni, képtelen vagyok hideg holttestemből kiszakadni.
már rég elfelejtettem érezni, már rég megszoktam az üresség szürke lakását.
elfecséreltem a szerelmet, rátok.
így lettem önmagam ellensége.

labirintus.

július.
az ablak előtt állva tűnődtem mindazon, mi vár énrám.
végeláthatatlan folyamatok, penészes válaszfalak labirintusa.

dohos szag fojtogat. rémülten rohanok. önmagamat kergetem.
elzárkózom a boldogság elől, beletemetkezem a jövőbe, a múltba.

érzékek megcsalása ez. érzelmek kifordítása.
tompuló szeánsza a szerelemnek.

ez vagyok én.
a labirintus minotaurusza.

a szél.

a szél korán ébredt. a nap már egészen felkelt.
nem ért rá, rohant. süvített keresztül a városon.
útközben mosolyogva fújta fel a szoknyákat és egy kalapot is magával ragadott.

a sarkokon hirtelen fordult, a piroson is átrobogott.
a rendőrnek csak csintalanul intett, ahogy az a fejére húzta a tányérsapkáját.

sietett fontos csomagot kellett kézbesítenie.
az illatodat hozta hozzám.

sok szeretettel.

örülnöm kéne.
a napsütésnek, nektek.
a sok változást úgy kéne befogadnom, mint valami jó kezdetét.

nem bírok magammal.
egyedül ülök a dohos szobában.
a fájdalom lett a partnerem ma este is.

szerelmes érintése csontig hatol.
ég a bőröm. ég a lelkem.

honnan tudod, hogy tönkrementél?
végleg.

világvége

arra ébredtem, hogy vége a világnak.
minden kifordult önmagából.
tótágast áll minden, elferdült a láthatár.

illatok színeit látom.
színek illatát érzem.
fázom a tűző napon.

szerelmes vagyok magányomban.

álommérgező.

futva menekül, rohan árkon-bokron át. könnyeitől a homály ül a szemére.

az őszi avar csak recseg a lába alatt. elbújt ezer felszakított seb mögé.

most azzal múlatja az idejét, hogy beszökik az álmaimba.

mindent megmérgez, amihez csak hozzáér.

hol tövises szurdok van, oda virágos mezőt varázsol, hol fázol, oda meleg öleléssel jön.

azt hiszed félreértetted. tényleg mérgez.

nem tudod eldönteni, álmodsz-e vagy valóság.

napjaid mámorban telnek, amíg arra vársz hogy újra álmodhass.
a fekete szemhéjak képe lebeg szemeid előtt, ahogy csókol.

kézzel foghatatlan dolgokat szeretsz.
az éjjelek vad rabja vagy.
vigasztal. csókol. nevet.

vagabond VI.

VI.

a szürke felhőkön keresztül átszűrődő gyenge napfény ébresztette, ami éppen hogy becsusszant a faház lazán összeérő tetőlécei között. kopogott az eső, a kitört ablakon keresztül bevert a szobába. arcán a könnycseppeket most az esővíz hígította. édes álomra már nem is számított, úgy döntött nem húzza tovább és elindul. összepakolt mindent, közben megette az utolsó szendvicsét.
amikor kiért a házból, a tisztás másként festett, mint előző nap. minden szürke volt, az őzek sehol, helyette a farkas üvöltés hallatszott a távolból, erre összerezzent. hirtelen minden apró nesz felerősödött. hallotta, ahogy a bokrok ágairól ide-oda röpködnek a madarak, hallotta, ahogy a hatalmas ragadozó madár tollai közé kap a hűvös szél.
csontig hatoló reszketés lett úrrá rajta, már nem érezte, azt a biztonságot és melegséget, ami akkor töltötte el amikor útra kelt. sosem gondolta, hogy így fog hiányozni neki a város, a szülők, az elfelejtett szerelem. a lány elől menekült, mégis a lány után jött. azt remélte itt fog várni rá. amikor először kiért a tisztásra, az almás pite illatát is érezte, mint régen oly sokszor.
eszébe jutott megannyi parfüm illata, az anyjáé, a kedveséé és az összes lányé aki valaha az életben szerette őt. mindig is úgy viszonyult hozzájuk, mint az igazgyöngyökhöz. tisztább dolog nem is létezett a számára. a Nő, az oltár ahova mindig menekülhetett, a fájdalmas dolgok elől, mint az élet. de ahogy öregedett ezek is a fájdalmas élet részévé váltak.
de messziről továbbra is csodálta őket, ahogy a családért küzdenek, ahogy mindenkiben meglátta az anyát, aki bármire képes lenne. de ahogy közelebb engedte őket, alapjaiban rengette meg. nem szeretett csalódni, talán épp ez volt amiért, mindig csalódnia kellett.
az eső csillapodni látszott. lelépett a tornácról, cipzárját a gallérjáig húzta. lassan elindult, unalmában és zavarodottságában minden pocsolyába belelépett s szemeivel a természet másik arcát fürkészte.
az énekes madarak hangját felváltotta a varjak károgása, a farkasok üvöltése. egy éjszaka alatt a pokolba került, rettegett és rettenetesen fázott. máskor dacolt volna, akár a halállal is, de most végképp nem volt ereje. minden ellene volt, nem érezte, hogy valaha is győzne. annak örült, hogy a mai napon végre lefele haladhat a hegyről és nem kell újból meghódítania.
a meleg kandallóra gondolt, a finom ételre és a vezetékes telefonra, ami a központban várta.

vagabond V.

V.

őt látta a képen a családjával. körülbelül tizenhét éves lehetett, mellette állt a bátyja és a szülei. a lány bátyja vele volt egy idős. az apja mosolygott, mint mindig és flanelinget viselt, az anyuka törődő pillantást vetett, a gyermekeire. egy boldog család képe nézett vissza rá.

egykoron ő is családnak nevezte ezt, ő is a részese lehetett, és hosszú idő után, akkor úgy érezte, van valaki, aki törődik is vele. szerette a lányt, szerette a közeget, ahová bekerült. a hosszú nyári esték, a bor melletti komoly beszélgetések, az atyai jó tanácsok és az aggódó pillantások. akkor ezektől mind-mind úgy érezhette, hogy igen végre talán neki is megadatott a család, végre nem csak azt kérdezik, majd tőle, hogy "mi volt ma a suliban?".

minden nyáron kiszöktek ide. ide menekültek minden elől. vele, aki ma is egy darabot birtokol belőle. hosszasan sétáltak olyankor a réten, együtt lesték az őzeket, és bámulták a csillagos eget. minden nyáron leéltek együtt egy egész életet, gyermeknevekkel játszottak. a jövőt szövögették.

de nem ismeri már a családot, melyből kitaszították, nem ismeri már a lányt, aki hagyta a faházat tönkremenni. eltűnt a szeméből mindaz a csillogás, ami minden nyáron odavonzotta őt a menedékükbe. a világ persze robogott tovább, az őzek generációi váltották egymást. a természet visszahódított mindent.

a csillagok most komoran bámulták a tisztást. nem keresték már a szerelmeseket, nem barangolt ma senki a tejúton a terveit szövögetve. csak egy sziluett látszott a holdfényben. ki eloltotta cigarettáját és a képet mélyen a batyuja mélyére rejtette.

vagabond IV.

IV.

máskor talán a világ legnehezebb dolgai közé tartozott volna a hegyoldal megmászása. de most úgy mászott, tört előre, mintha egész életében ezt csinálta volna. az erdő besűrűsödött körülötte, a pára leült a tüdejében. úgy csörtetett, mint egy űzött vad. az állatok, ahogy megneszelték rögvest elszaladtak. nagyon ott akart már lenni, a tisztáson, a háznál.

annyira izgult, és hajtotta magát hogy a halántéka dobszólót játszott a fejében. le kellett ülnie egy sziklára és mély levegőt venni. "nem hajthatod így ki magad az első nap, mit fogsz így csinálni?" kérdezte magától. a kényszer pihenő után jóval finomabb tempóban folytatta. 

izmait elöntötte az égető fájdalom, tudta már nincs sok hátra. a hegyoldal úgy tornyosult fölé, mint egy hatalmas mindent elsöprő hullám. kapaszkodott a fák törzseibe, a fűcsomókba és a kilógó gyökerekbe. 

és akkor ott volt, hirtelen minden lapos lett kiért a fák árnyékából, a nap elvakította, ott volt a tisztáson. amerre nézett tavaszi virágok tarka takarója borította, az amúgy is csodálatos teret. egy kisebb őz csapat legelészett a túlsó szélén, amikor kilépett a fák közül, mindnek megmoccant a füle és őt nézték. 

tett egy lépést a tisztás belseje felé, az őzek, mintha semmi sem történne folytatták a napi rutinjukat, nem volt kitől félniük. a hegyoldal kísérteties csendjét itt a madarak öröméneke vette át, zúgtak a méhek, élt a tisztás. nem bírt várni, rohant beljebb, egyre beljebb a szíve már a torkában dobogott. és akkor végre ott állt.

előtte volt a faház, amit évek óta fel akart keresni, ahova elmenekülhet, ahova elmenekültek. de korántsem az a látvány fogadta amire számított. a korhadt fa szaga töltötte meg a tüdejét, moha borított mindent, az ablakok betörve, a zsaluk letépve. bent mindent por borított, a padozatból előtörtek a gyomok és az erdei gombák. az ágy matraca kicibálva, valami állat aludt rajta. 

hirtelen rosszullét lett úrrá rajta, ugyanazt kapta - ennyi küzdelem után - mint mindig. semmit, romokat, csak fájó emlékek fájó sebhelyeit. térdre rogyott és már-már a sírás kerülgette. 

maga mellé tekintett és csak akkor látta meg a megsárgult fényképet.

vagabond III.

III.

a kávégép unottan szörcsögve köpte a kávét magából a barna papírpohárba. a cigaretta parazsa felsercent. egy napja volt a hegy lábánál, mégis sokkal nyugodtabb volt, mint bármikor máskor. a nap alacsonyan állt, de sütött rendületlenül, megvilágítva az ormok keleti oldalát. a lehelet látszott, de mégis egy száll pólóban végezte a reggeli rutinját. 

a látványt amit az ország ezen csücske nyújtott neki, csak az övé volt, nem kellett megosztania senkivel. sosem értette, hogyan lehet valami ilyen csodálatos és lélegzet elállító. készen állt az indulásra, már csak Carl váratott magára.

szülei jutottak eszébe, oly keveset tudtak egymásról, nem értették egymást. amikor közeledni próbáltak, elutasító volt, amikor ő próbált közeledni hasonló volt a fogadtatás. úgy érezte, ebbe beleőrül, pedig mindig úgy próbálta. amikor rosszra fordultak a dolgok, mindig a két vállán próbálta egyensúlyozni a családját. máskor talán lelkiismeret furdalása lett volna, hogy ott hagyta őket. de most csak magának számított, saját magát akarta megkeresni.

a rozoga, platós kisteherautó éppen ekkor fordult be a motel elé. eldobta a cigarettát és az alkalmi bögrét. majd intett feldobta a táskáját a platóra és beugrott Carl mellé.

már vagy egy órája utaztak, Carl régi iskolatársa volt. a szokásos dolgokról beszéltek, ki hova tart, család, többi szokásos csendterelő szöveg. legszívesebben egy szót sem szólt volna. csak nézni akarta az elsuhanó fákat, és azt miként öleli körbe őt a természet ahogy egyre jobban fölfelé haladtak. 

néhány percenként nagyot nyelt, hogy kiduguljon a füle, a tenyere izzadt. úgy izgult, mint egy első randi, vagy egy vizsga előtt. 

az út lassan véget ért. ott volt, fent a turistaközpontnál, ott ahol a kaland elkezdődik, ott ahol elkezdheti megismerni magát. úgy érezte révbe ért, halvány emlékek a kételyekről végleg a ködbe vesztek, amit a nap éppen szárított fel a fák közül. búcsút intett Carlnak, minden jót kívánt, talán a családját is üdvözölte.

felvette a batyuját, végre elindulhat. irány a faház...

vagabond II.

II.

karcolt üvegnek támasztotta a fejét, úgy utazott ki a szürke városból. amíg a másik pályaudvarra tartott, úgy éreztem a szürke, ormótlan homlokzatok megfojtják. szaladni volt kedve, kirohanni ebből a fojtó közegből. a város kilökte magából.

fák sziluettjei robogtak el az ablakok előtt. a résnyire eresztett ablakokon zúdult be a tavaszi levegő. - merengett, hisz még bujkált benne mindaz, amit otthagy. oly sok mindenkinek volt a támasza, oly sok mindenkire támaszkodhatott volna, de mindig eldobták. - most egy sötét alagút takarta el a robogó tájat. - szeretett, de mégsem tudtak vele mit kezdeni, senki sem tartotta igazán vissza, talán igazán komolyan sem vették. halvány ígéretek kíséretről, homályos árnyak nyaralásokról. nem keresték, mégis a szökés izgalma töltötte meg a lelkét.

kihajtogatta a térképet, amit két perc harc után szabadított ki a batyujából. tisztán látszott rajta egy hegygerinc, hatalmas volt. körülötte turistajelzések, ösvények rajzai. a hátoldalára egy név és telefonszám volt írva. Carl. ő segít majd célba jutni.

a vonat csikorogva állt meg a fából tákolt állomásnál. az ajtók unott szisszenéssel útjukra bocsájtották az utazókat. rettenetesen hideg szél süvített, nyakára húzta a gallérját, elfelejtette már milyen hideg van északon. 

ahogy alábbhagyott a váróterem nyüzsgése, odalépett a nyilvános fülkéhez, bedobott két nikkelt és tárcsázott.

Carl két csörgés után felvette a telefont, rekedtes, mély hangja volt. megbeszélték, hogy másnap délben találkoznak a motelnél, és elviszi őt a turistaközpontig. 

a szoba dohos szagot árasztott, valószínűleg a századforduló óta nem takarított itt senki. vett egy forró fürdőt, ki tudja mikor teheti legközelebb. utoljára vetett egy pillantást a térképre, majd elnyomta az álom.

vagabond

I.

a csarnok, emberekkel volt teli. volt aki sietett, aki várt valakire és aki komótosan sétált a peronok mellett. a galambok csak hangyának látták mindet a gerendákról. akkor futott be a gyors a 12. vágányra. komótosan felvette kabátját és a táskáját.

máskor, már hét ágra sütött volna a nap. akkor talán mosolyogna. nem volt madárcsicsergés, csak a hömpölygő tömeg zúgása. az egész inkább egy áradó patakra emlékeztetett. ahogy haladt megnyílt előtte a tömeg, úgy érezte szembe halad mindenkivel. magához húzta a táskáját, és óvatosan haladt, senkihez nem akart hozzáérni. 

fel-fel nézett, egykoron ez a pályaudvar szép emlékeket hordozott, vártak rá, ő várt valakire. valamikor a fővárost is nap sütötte és boldogan, önfeledten sétált a körúton. de a körök már csak a hivatásra és a hazaútra korlátozódtak. elvágyott innen, ki a szürkeségből. 

nála volt a táska. három napi élelem, váltás ruha, bicska és a kedvenc könyve. az emlékek elől menekült, előled, előlem. felégetett minden hidat.

pezsgő és eper illat töltötte meg a szobát. fehérnemű szerteszét hányva. a gyertya csak alig pislákolt. az ütött-kopott Sinatra lemez recsegve játszotta a Moon River-t. a táncoló fényben kettejük összefonódott alakja táncolt.
kint a fagyos szél süvített.

soha többé nem szólt a kaputelefon. az illat elveszett.

az én mesémben megpenészedtünk volna, mint az alma a kosárban.

keserédes.

a vakolat potyog és én fázom.

sehol sincsenek már a nyárvégi élénk színek,

nincs a mosolyod sehol.

minden mozdulatom, minden sóhajom téged sirat.

minden apró nesz, minden telefoncsörrenés rád emlékeztet.

nincs perc, hogy ne gondolnék rád.

nincs egy levegővétel, ami ne fájna.

azt mondták, az idő majd begyógyítja. hetek teltek el, de még csak nem is enyhült.

hiányzol, hisz még itt vagy a szobámban.

árnyékod a falon, illatod az ágyneműben.

eltitkolt érzelmeink sóhaját zengi a huzat.

a szívem nálad maradt, lassan visszaadhatnád.

tudod...

tudod azt hittem majd megjön az ihlet, hogy elmentél.
de igazából semmi sem változott.
maradt minden olyan megszokott és magányos, mint a január.

azt hittem jönnek majd a képek, a belülről feszítő fájdalom.
a sötét szoba, az elhaló nyögések emlékei.
de csak a por lep el mindent.

megígértem magamnak, csak a jóra emlékezem.
nem lesz könyörgés, szenvedés.
tudomásul vettem, elmentél.

maradok Dávid, aki boldog szeretett volna lenni.

félóra

nehéz por ült szemhéjamra, nem emelkedett a mellkasom.
a vér megfagyott az ereimben és a szívem pontban reggel fél hatkor megállt.

az utca épp oly csendes, mint eddig volt.
ha valaki úton is van siet.
a nap is csak kacsint ilyenkor kelet felől.
az autók is csak vánszorognak.

felülről minden más.
ma meghaltam egy fél órára, hogy lássam kinek hiányzom.

"De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra... "

tótágas

hogy tartasz egyben valamit, ami már a feje tetejére állt?
kicsit úgy érzem magam, mint egy zsonglőr.  csak én nem kapok el semmit.

rengeteg dolog van amivel meg kell birkóznom, de valahogy egyik sem sikerül.
kezd egy így sok lenni, kezdek elfáradni.

néha már úgy érzem, hogy olyanokért büntetnek amit nem is én tettem.
nem akarom, hogy a darabjaira hulljon minden.
oly sokat dolgoztam érte, oly jó még így is élni benne.


nem adom fel.
soha.

január

csípős hideg ez a január.
szél fúj keresztül a sáladon, pirosra csípi fedetlen füled.
délutáni fények ragyognak. este nehéz, párás füst illat száll.
csupa jégvirág minden.

felolvad az érzés, mint hópehely a nyelvhegyén.

távol tőled, de mégis közel.
átölelve a pillanatot a melegséged önt el.

olvad a hó. süt a nap.
szikrázó fényesség lepi el az utcát.

mosolyogsz.
szeretlek.
boldog vagyok.