a szürke felhőkön keresztül átszűrődő gyenge napfény ébresztette, ami éppen hogy becsusszant a faház lazán összeérő tetőlécei között. kopogott az eső, a kitört ablakon keresztül bevert a szobába. arcán a könnycseppeket most az esővíz hígította. édes álomra már nem is számított, úgy döntött nem húzza tovább és elindul. összepakolt mindent, közben megette az utolsó szendvicsét.
amikor kiért a házból, a tisztás másként festett, mint előző nap. minden szürke volt, az őzek sehol, helyette a farkas üvöltés hallatszott a távolból, erre összerezzent. hirtelen minden apró nesz felerősödött. hallotta, ahogy a bokrok ágairól ide-oda röpködnek a madarak, hallotta, ahogy a hatalmas ragadozó madár tollai közé kap a hűvös szél.
csontig hatoló reszketés lett úrrá rajta, már nem érezte, azt a biztonságot és melegséget, ami akkor töltötte el amikor útra kelt. sosem gondolta, hogy így fog hiányozni neki a város, a szülők, az elfelejtett szerelem. a lány elől menekült, mégis a lány után jött. azt remélte itt fog várni rá. amikor először kiért a tisztásra, az almás pite illatát is érezte, mint régen oly sokszor.
eszébe jutott megannyi parfüm illata, az anyjáé, a kedveséé és az összes lányé aki valaha az életben szerette őt. mindig is úgy viszonyult hozzájuk, mint az igazgyöngyökhöz. tisztább dolog nem is létezett a számára. a Nő, az oltár ahova mindig menekülhetett, a fájdalmas dolgok elől, mint az élet. de ahogy öregedett ezek is a fájdalmas élet részévé váltak.
de messziről továbbra is csodálta őket, ahogy a családért küzdenek, ahogy mindenkiben meglátta az anyát, aki bármire képes lenne. de ahogy közelebb engedte őket, alapjaiban rengette meg. nem szeretett csalódni, talán épp ez volt amiért, mindig csalódnia kellett.
az eső csillapodni látszott. lelépett a tornácról, cipzárját a gallérjáig húzta. lassan elindult, unalmában és zavarodottságában minden pocsolyába belelépett s szemeivel a természet másik arcát fürkészte.
az énekes madarak hangját felváltotta a varjak károgása, a farkasok üvöltése. egy éjszaka alatt a pokolba került, rettegett és rettenetesen fázott. máskor dacolt volna, akár a halállal is, de most végképp nem volt ereje. minden ellene volt, nem érezte, hogy valaha is győzne. annak örült, hogy a mai napon végre lefele haladhat a hegyről és nem kell újból meghódítania.
a meleg kandallóra gondolt, a finom ételre és a vezetékes telefonra, ami a központban várta.
amikor kiért a házból, a tisztás másként festett, mint előző nap. minden szürke volt, az őzek sehol, helyette a farkas üvöltés hallatszott a távolból, erre összerezzent. hirtelen minden apró nesz felerősödött. hallotta, ahogy a bokrok ágairól ide-oda röpködnek a madarak, hallotta, ahogy a hatalmas ragadozó madár tollai közé kap a hűvös szél.
csontig hatoló reszketés lett úrrá rajta, már nem érezte, azt a biztonságot és melegséget, ami akkor töltötte el amikor útra kelt. sosem gondolta, hogy így fog hiányozni neki a város, a szülők, az elfelejtett szerelem. a lány elől menekült, mégis a lány után jött. azt remélte itt fog várni rá. amikor először kiért a tisztásra, az almás pite illatát is érezte, mint régen oly sokszor.
eszébe jutott megannyi parfüm illata, az anyjáé, a kedveséé és az összes lányé aki valaha az életben szerette őt. mindig is úgy viszonyult hozzájuk, mint az igazgyöngyökhöz. tisztább dolog nem is létezett a számára. a Nő, az oltár ahova mindig menekülhetett, a fájdalmas dolgok elől, mint az élet. de ahogy öregedett ezek is a fájdalmas élet részévé váltak.
de messziről továbbra is csodálta őket, ahogy a családért küzdenek, ahogy mindenkiben meglátta az anyát, aki bármire képes lenne. de ahogy közelebb engedte őket, alapjaiban rengette meg. nem szeretett csalódni, talán épp ez volt amiért, mindig csalódnia kellett.
az eső csillapodni látszott. lelépett a tornácról, cipzárját a gallérjáig húzta. lassan elindult, unalmában és zavarodottságában minden pocsolyába belelépett s szemeivel a természet másik arcát fürkészte.
az énekes madarak hangját felváltotta a varjak károgása, a farkasok üvöltése. egy éjszaka alatt a pokolba került, rettegett és rettenetesen fázott. máskor dacolt volna, akár a halállal is, de most végképp nem volt ereje. minden ellene volt, nem érezte, hogy valaha is győzne. annak örült, hogy a mai napon végre lefele haladhat a hegyről és nem kell újból meghódítania.
a meleg kandallóra gondolt, a finom ételre és a vezetékes telefonra, ami a központban várta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése