V.
őt látta a képen a családjával. körülbelül tizenhét éves lehetett, mellette állt a bátyja és a szülei. a lány bátyja vele volt egy idős. az apja mosolygott, mint mindig és flanelinget viselt, az anyuka törődő pillantást vetett, a gyermekeire. egy boldog család képe nézett vissza rá.
egykoron ő is családnak nevezte ezt, ő is a részese lehetett, és hosszú idő után, akkor úgy érezte, van valaki, aki törődik is vele. szerette a lányt, szerette a közeget, ahová bekerült. a hosszú nyári esték, a bor melletti komoly beszélgetések, az atyai jó tanácsok és az aggódó pillantások. akkor ezektől mind-mind úgy érezhette, hogy igen végre talán neki is megadatott a család, végre nem csak azt kérdezik, majd tőle, hogy "mi volt ma a suliban?".
minden nyáron kiszöktek ide. ide menekültek minden elől. vele, aki ma is egy darabot birtokol belőle. hosszasan sétáltak olyankor a réten, együtt lesték az őzeket, és bámulták a csillagos eget. minden nyáron leéltek együtt egy egész életet, gyermeknevekkel játszottak. a jövőt szövögették.
de nem ismeri már a családot, melyből kitaszították, nem ismeri már a lányt, aki hagyta a faházat tönkremenni. eltűnt a szeméből mindaz a csillogás, ami minden nyáron odavonzotta őt a menedékükbe. a világ persze robogott tovább, az őzek generációi váltották egymást. a természet visszahódított mindent.
a csillagok most komoran bámulták a tisztást. nem keresték már a szerelmeseket, nem barangolt ma senki a tejúton a terveit szövögetve. csak egy sziluett látszott a holdfényben. ki eloltotta cigarettáját és a képet mélyen a batyuja mélyére rejtette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése