plüssmackó

elvesztem, mint egy plüssmackó, amit a hanyag kisfiú felejtett ott a játszótéren. 

a napközben barátságos hinta éjjel egy láncait csattogtató lidérc, a libikóka folyton dülöngélő krokodil, a mászókák mind-mind bevehetetlen várfalak.

nyoma sincs itt gondtalanságnak, sőt ilyenkor novemberben már a nappalok is hidegek. senki sem jár a játszótérre, a macit eszi a penész. pedig milyen sok dolga lenne, vigyázni valakinek az álmát, képzeletbeli szörnyeket pusztítva. szeretetet és melegséget árasztani, akkor amikor senki más nem képes rá.

de itt elveszetten, plüssmackó mivoltja mit sem ér. csak elázik az újabb esőtől, megbüdösödik a sok kosztól. kinek kéne már egy ilyen mackó?

emlékszem, valahogy az, az érzésem támadt, hogy a játszótér felé megyek haza, útközben rugdostam a sárga leveleket, tekintetemet a bakancsomra szegezve. zörögtek minden léptem alatt. itt jöttem én, mint a dúvad. 

akkor már csak a szél hintázott, én mégis bementem. kilöktem a hintából, majd én ültem a helyére. kifele menet még a kaput is bevágta maga után sértődött dühében. hideg volt. szinte csípős.

ott ült, épp rám szegezte gombszemét, amikor végre én is észrevettem. barnás bundáján valami zöld maszat ült kicsit büdös volt, de mégis valami megfoghatatlan érzés kerített hatalmába. 

ki hagyhatta magára szegény párát, kit várhat, mióta várhat?

forgattam, nézegettem, szagolgattam (úgy néztem ki mint egy majom, ha valami újat lát). már-már felfedeztem minden hibáját, amikor is beleszerettem és futó pillantással körülnézve begyömöszöltem a táskámba. 

immáron tisztán, és új gombszemmel rám vigyáz. 

ugyanúgy találtam én rá, mint te rám. ugyanúgy viselem gondját, ahogy te most is. ha újra találkozunk neked adom.

szeretlek. 

ősz.

az éjszaka a meztelenséged, csókod a viharom.
lágy szellő ölel.

hízeleg a nap, felfrissít az eső.
sárgulnak már a levelek, de mégis új tavasz köszönt ránk.

szerelmesek köde ereszkedik fáradt szemünkre.
vörös már az ősz.

hűvös a reggel.

E & B

rég ment minden ennyire simán, rég örültem az esőnek, rég nem áztam el ilyen szívesen.
most minden jó olajozott minden. szeretek, szeretnek.

ilyenkor valahogy mégis hiányzik a vajas kenyér amit te kentél, a kakaó amihez a tejet együtt forraltuk.
hiányoztok mindketten, a kalandos hétvégék. séta a dunára, a jóéjt puszik, a tv-zések.

nem robog már a modellvasút sem, a terepasztal összeomlott, 8 éve késnek a vonatok. elfelejtettem már, milyen volt titeket ölelni. amikor vigasztaltatok, hamar felszáradtak azok a könnyek, de most mégsem tudok mást felidézni, mint a keserűség könnyeit, amikor itt hagytatok.

lehet önzőn hangzik, de egyedül maradtam, nem láttatok elballagni, nem örülhettetek velem, amikor felvettek az egyetemre és sikerült sikert sikerre halmoznom. nem tölti az utánatok maradt űrt semmi. rossz döntések mindig is voltak, emiatt egy cseppet sem haragszom rátok, sokat tanultam éltetekből, és örökké tartó álmotokból.

úgy érzem felnőttem, és ehhez ti is ugyanúgy hozzájárultatok, mint apuék, hisz a kisunokátok felnőtt.

de tele vagyok ambícióval, mert tudom hogy figyeltek és így is büszkék vagytok rám.


képzeld mama és papa, van egy nagyon csinos barátnőm, elvégeztem minden felvett tárgyat eddig az egyetemen és hajthatatlanul török előre az eltervezett célom felé. gombóc van a torkomban, mert nem ölelhetlek meg titeket, és igen már a könnyemmel küszködöm, de köszönök mindent, köszönöm, hogy kiélvezhettem azt amit nekem adtatok, szép gyerekkort.
sose felejtelek titeket, és majd a fiamat, lányomat ugyanolyan szeretettel fogom nevelni, mint ti engem azokon a fullasztó nyarakon.

szívemben örökre helyetek van. most búcsúzom, majd az égi várban egyszer újra találkozunk.

csókol titeket unokátok: dávid.

elvetted a szívem, akkor mikor először a karjaimba omlottál. te még akkor nem sejtetted, de egy életet leéltem veled.
egy életet, ami szebb és kényelmesebb volt bárminél. egy életet, ahol nem éreztem magam elveszettnek.

és mégis elengedtelek. de hát nem tehettem mást, hogy érezgessem égető hiányod.
és érzem, hogy élek, és élvezem hogy szerethetek, szerethetlek.

reggel

egy apró pattanó hang és máris sistergett a tojás a teflonon. olyan friss volt ez a reggel, olyan fülig érő. nyújtózások sóhaja ébresztette a vekkert, a takaró kicsavarodott gyönyörében. még csak épp kettő vagy három napsugár törte át a redőnyvárfalát.
te mégis úgy tündököltél, mint az éppen lobbanó tűz.

a szalonna már kész volt, és frissen facsart narancsillat fűszerezte a pillanatot.
a rózsa se bánta - ma nem - hogy elszakadt a szárától.

a tálca megcsörrent, árnyam a falra szökkent.

jó étvágyat szerelmem.

szeretlek.

ízlelgessük kicsit ezt a szót, játsszunk vele, olvasszuk fel a nyelvünk hegyén. érezzük édes ízét, majd sós harmóniáját, és csengő lüktetését.
engedjük szabadjára a legszebb szavunkat. engedjük szabadjára vele a legszebb érzést.

hogyan is kezdődik, egy sz-el. kacér, már-már maga mutogató kettős betű, amit a rengeteg szeleburdi e betű követ. meg a többi töltelék betű, ami elrejti e két betű szeleburdiságát, kalandosságát.

de én mégis így ízlelgetem, amikor kimondom, amikor a szemedbe nézek és megformázom.
mert igenis újra ez a kedvenc szavam, a konok és szeleburdi szeretlek.

szeptember este

egy Sinatra lemez ropogott a lejátszón, az asztalon fél üveg bor ontotta magából fűszeres illatát. a férfi mosolygott, megsimogatta a nő arcát. együtt mosolyogtak, együtt vesztek el egymás szemében. nem kellett beszélniük, hisz a szemük elárult mindent egymásnak. apró rezdülések, egy halvány mosoly. gyönyörű szeptember volt. 

de a szívükben tavasz, új érzelmek voltak születőben. ez volt az a szoba ahova mindig menekültek, ha bármi baj volt, csak egymáshoz, csak egymás mosolyához. a férfi töltött még bort, megköszörülte a torkát és rágyújtott egy szál cigarettára. beszélgettek még valamiről. talán az élet apró dolgairól, talán arról mit szeretnének másként megélni. de nem számított, hisz ez az este tökéletes volt.

a csillagok ragyogtak. az év a végéhez közeledett.
a férfi újra mosolygott. újra élt.

párosan

az alak halványan kirajzolódik a párás estéből. nem tudja már milyen volt szeretve lenni, nem tudja mit is kéne ilyenkor éreznie. nem haza megy, még csak nem is a barátaival inni.

most kicsit fúj a fagyos szél, belebújik a gallérjába, úgy siet tovább. amikor eléri a kaput, megkeresi a nevet, egy kicsit hezitál, zavartan körülnéz, mint aki lopni, vagy gyilkolni készül.

végül bátorságot vesz magán és becsenget. egy kedvesen csilingelő hang felinvitálja őt magához. amikor felér az ajtó már nyitva, a lehető legszebb mosoly várja őt, és a meleg lakásból kávé illata árad. a nő szereti éreztetni a férfival, hogy mit is jelent neki. de ő csak visszahúzódik valami furcsa ridegséggel. leveti szövetkabátját, ami teleszívta magát párával, és városi mocsokkal.

nem beszélgetnek egy szót sem, a nő szerelmesen nézi, szemei csillognak, a férfire vágyik, a nap minden pillanatában. de ő nem tudja mit kezdjen ezzel, csak ül és kortyolgatja a forró kávét, mi átmelengeti. megenyhül, mint mindenki más tenné, hisz kezdi kapizsgálni. 

kávét főzött, átölelt, és még csinosan is van felöltözve. azon az estén nincs senki más ott abban a garzonban csak ő és a nő. csak a friss kávéillat és az érintések furcsa mámora.

a kabát már száraz, a kávé már kihűlt, sőt a nap is felkúszott az égre.

őket meg összegyűrte az ágy, na meg azért egymást is, végre.

a farkas.

éjszaka egy farkas állt velem szemben. szeme visszatükrözte a Hold fényét, rémisztő volt, de mégis oly gyönyörű. engem mindig is vonzott ennek az állatnak a misztikuma, a szépsége. miért is retteg annyira az ember ettől a "rémtől".
miért van az hogy egy 8 éves kislány minden félelem nélkül megbízik, és szereti őket? talán az a lány látja azt, amit a legtöbb ember nem? talán ő nem fél a vadállattól ami bennünk lakozik és meglátja a jót?

a régi mesékben, történetekben a farkasok mindig a rossz lelkek, ők maguk a megtestesült gonosz. én úgy vélem minket, embereket személyesít meg ez az állatlélek. hisz nekünk ugyanúgy megadatott az a gonoszság amit a farkasban vélünk felfedezni. de hol a jóság, hol az a törődés amit a farkas megtesz a kölykeiért, azért hogy fennmaradjon? belőlünk kezd kiveszni, bennünk már csak a vadállat mivoltunk marad, ugyanoda térünk vissza ahonnan egykoron indultunk. az emberek nagy része már nem más, nem különb a majomtól, a vadállattól.
értitek már, hogy az a kislány miért nem félt a farkastól? hisz mért féljen egy olyan lénytől aki nem ártott neki. sokkal jobban félhetett ő akkor az emberi gonoszságtól, igazságtalanságtól, mint egy tiszta lelkű állattól.
mi jogon emeljük magunkat az állatok fölé? mert pusztítunk, hogy élhessünk? esetleg mert nekünk vannak mérnökeink, tudósaink akik az életet kutatják?
hát nem volt jó úgy, hogy mindennek meg volt a maga, misztikuma, amikor a farkastól kellett félnünk, mert mi magunk sokkal tisztább lélek voltunk. amikor még okkal nevezhette az ember gonosznak a vadállatot.
de kérdem én, mindennek mi értelme volt?
miért kell a tv, az autó, az ékszer. miért hisszük, hogy valaha is többek leszünk, mint ami elrendeltetett. higgyétek el, vége lesz. senki nem tűri, azt az önzőséget, azt a gyalázatot amit mi emberek okozunk, vétünk a világ ellen. az a kizsákmányolás, az a sok hazugság nem maradhat megtorlatlanul.
én nem félek, én hiszek a farkasok erejében, jóságában. tudom, hogy nem ők fognak nekünk ártani. mi leszünk azok. én, te, vagy éppen pont ő.

szeretném majd megélni, hogy esetleg az én lányom nyolc évesen, hogy fogja mindezt látni. vagy egyáltalán tudni fogja mi az a farkas.

"mi emberek rettegünk a vadállattól a farkasban, mert nem értjük a vadállatot saját magunkban"
                                                                                                                       - Gerald Hausman

egy pillanat.

nagy súlyt cipelek magamon nap, mint nap. a te lelked súlyát. elmúltunk már egymásnak, de te mégis rajtam felejtetted ezt a béklyót.
fent voltam egy hegyen, egyedül. amikor letámasztottam a biciklimet, a Nap épp a hegy csúcs mögött keresett menedéket. lent a hegy lábainál a Balaton hordozta a hullámain a sok vitorlást.
én meg a szőlősorok árnyékában pihentem.
nélküled, mégis újra szabadon. minden érzelemtől mentesen. először voltál tán közömbös, hosszú ideje nem éreztem magam ilyen jól. mint minden pillanat sajnos ez is véget ért, mint a mi fejezetünk ebben a könyvben.

ott fent nem kerestelek a felhőkben, nem kerestelek a Balaton kék vízében, a nap lenyugvó sugaraiban. csak én voltam, csak én, mint egy boldog fiatal férfi, aki felkészült bármire.

de sajnos eljött az idő és vissza kellett ülnöm a biciklimre és legurulni a földre, ahol szembe kell nézni az élet minden sötét, fondorlatos dolgával és a te hiányoddal is. egy pillanat volt, de mégis egy emberöltőnek tűnt.
csodálatos volt, nélküled éltem meg ezt a csodát.

már nem bánom, hogyha az ágyam csak engem gyűr össze.
már nem bánom, hogy az a kék pohár szárazon marad.
már nem bánok semmit, hisz csak arra vágyom hogy újra az az önfeledt ember lehessek, mint ott fent, abban az egy pillanatban.



a tied vagyok, örökre.

búcsú

elengedek mindent, ahogy ősszel a levelek a fa ágát, nem tudok ugyanaz lenni, mint az elmúlt egy évben, hisz te tettél azzá, ami voltam. elfogytam, veled maradt az az énem, a nyárban, a mosolyodban, az érzéseidben, az emlékeidben.
már nem vagyok ugyanaz, nem tudok ugyanaz lenni. önmagam árnyéka lettem, csak keresem azt az érzést, ami akkor kerített a hatalmába, ha veled voltam.
most nem akarok illatokról, elmúlt szerelemről, szép emlékekről írni, nem akarom újra megélni, hisz csak jobban fájna az ami elmúlt.
hogy tekintsek rád?
mint egy elmúlt szerelemre, egy barátra, egy ismerősre?

te számomra ezeknél mindig is több leszel. sose foglak elfelejteni, sose fogom már érezni azt amit adtál.
azt a puha ölelést, azokat a kedves csókokat.
elmúltál velem együtt. hűlt helyet hagytál mindenfelé, ahol csak jártunk. remélem elolvasod, remélem még te is gondolsz rám.

itt a búcsúm, itt az utolsó szerelem ittas "levelem".
kedvesem, élj boldogan, színezd más életét is, mint az enyémet, de ne hagyj engem se a homályba veszni. halványodom érzem, nem vagy itt.

a tied vagyok, örökre.

álmomban fecske voltál...

emlékszel amikor te voltál a hajóm, én pedig a tenger?

Mumford & Sons - White Blank Page

"But tell me now where was my fault, 

in loving you with my whole heart?

Oh, tell me now where was my fault, in loving you with my whole heart?"

tiszta szívemből, még mindig

bárcsak marasztaltalak volna...

egy csókodért, egy veled töltött estéért, amikor összebújunk... az életem odaadnám.

még ne hagyj el.

nem akarok már semmit, csak túlélni minden emléket.

alig várom az éjszakákat, álmomban legalább nem fáj a hiányod, hisz velem vagy.

ma is vártalak, hiába. kezdem azt hinni, hogy az egész csak egy álom volt.

tudod, kezdek összetörni itt legbelül.

vágyódás.

nem tudom mi - talán a fekete háttér, a kurzor hívogató villogása - de valami folyton idehív, és én nem tudok ennek az érzésnek ellenállni.
magányos vagyok, már holnap van. olyan nagy ez a szoba, szinte vacogok, pedig június van.
te nem vagy itt, én nem vagyok ott. mindketten ugyanolyan hibásak vagyunk, szeretjük a másikat.

álmodok, pedig ébren vagyok.

félek, nem akarok széttépet kép lenni, nem akarok telefújt zsebkendő lenni, nem szeretném ha miattam áztatná az arcodat könny. veled akarok lenni, azt szeretném, ha szeretnénk.

olyan nagy kérés?

mért nehéz, nekem, neked, nekünk. hisz mi vagyunk, és olyankor senki más.
forog velem a szoba, alig tudok megkapaszkodni valamiben.
-
-
-
hallom a hangod.
-
-
-
érzem az illatod.
-
-
-
ott vagy az összes pislogásban, az összes kis neszben, az összes árnyban.

távol vagy tőlem, de én mégis vágyódom, mint azokon a hétköznapokon amikor a kötelesség fontosabb nálunk. és tessék most hétvége van, és ismét csak te és én vagyunk, a világ kizárva, de mégse együtt.

zagyvaságokat írok, mert keserű a szám. nem hallom a szívdobogást, nincs az a szívdörgés, nincs az a szombati parfümös illat.

most is rád gondolok, alvás helyett. hisz ébren álmodom rólad.
hallom a kacagásod, látom a mosolyod, érzem a bőröd finom selymét.

olyan jó lenne, ha te is épp rólam álmodoznál.

foszlányok

elmúlik, mint megannyi ősz és tél.
új bimbókat hoz a tavasz, és kiteljesedik a nyárban.

csak úgy robognak a holnapok, egyre kuszább minden, le akarok kicsit szállni. ez a hihetetlen sebesség nem engedi, hogy megéljem azt, amit majd pár év múlva életnek hívhatok.
minden egyes percére kíváncsi vagyok a létnek, a szerelemnek, az embereknek.
meg akarok élni ezer csalódást, ezer örömöt, ezer pitibbnél pitibb dolgot is. kitárulkozom, igyekszem minél több élményt befogadni.

rég elmúlt barátságok újra jönnek, mostaniak szertefoszlanak.
mindenki vesz belőlem egy darabot, elfogyok.

én.

te azt mondtad ma, hogy fázol. igazad van nem vagyok ott, még ha testben talán.
nem volt Ali baba és a negyven rabló, nem volt varázslámpa, nem volt aranyhal és a három kívánság.
nekem most elég lenne egy, hogy csak egy röpke pillanatra, egy szemhunyásnyira beleláss az örvénybe, mit te a lelkemnek nevezel.
csak egy másodperc, de talán a megértés maga. mi voltam én, mi vagyok és mi leszek.
megérteni az ember önön képét, valóját, milyen tökéletes tehetség lenne, mindent megmagyarázna.
de elvenné az érzések tökéletes misztikumát elmúlna a létezés.

én igyekszem, igyekszem, mint a csikó rögtön felállni és megmutatni, hogy igenis életre, szeretetre való vagyok, hogy igen ez az igazi dávid, akibe te beleszerettél, és aki megtud téged tartani.

ez lennék én, ez az ütött-kopott rozsdás páncélban szamáron baktató lovag. egy szerencsétlen flótás akibe az útszéli zsibárus is csak nagyot rúg, és a sors is jót kacag.
ez vagyok én, aki önfitymáló "novellákat" ír, csak hogy érezze magát valahogyan.
ez vagyok én, aki annyira méltatja néha magát, hogy másokat csak elsöpör.

ez az én téli álmom, ez az én poklom, ahova folyton folyvást bekerülök, ahol saját cselekedeteim láncai kötnek, ahonnan mindig nehéz szabadulni és talán ezért szeretek itt időzni.

de jaj nekem, mert jön a tavasz és ebből a sötét földalatti létből újra kell virágoznom és ismét bebizonyítani, hogy igenis életre méltó vagyok.

ez vagyok én, kedves olvasó. de ez csak egy kép az albumból.