nagy súlyt cipelek magamon nap, mint nap. a te lelked súlyát. elmúltunk már egymásnak, de te mégis rajtam felejtetted ezt a béklyót.
fent voltam egy hegyen, egyedül. amikor letámasztottam a biciklimet, a Nap épp a hegy csúcs mögött keresett menedéket. lent a hegy lábainál a Balaton hordozta a hullámain a sok vitorlást.
én meg a szőlősorok árnyékában pihentem.
nélküled, mégis újra szabadon. minden érzelemtől mentesen. először voltál tán közömbös, hosszú ideje nem éreztem magam ilyen jól. mint minden pillanat sajnos ez is véget ért, mint a mi fejezetünk ebben a könyvben.
ott fent nem kerestelek a felhőkben, nem kerestelek a Balaton kék vízében, a nap lenyugvó sugaraiban. csak én voltam, csak én, mint egy boldog fiatal férfi, aki felkészült bármire.
de sajnos eljött az idő és vissza kellett ülnöm a biciklimre és legurulni a földre, ahol szembe kell nézni az élet minden sötét, fondorlatos dolgával és a te hiányoddal is. egy pillanat volt, de mégis egy emberöltőnek tűnt.
csodálatos volt, nélküled éltem meg ezt a csodát.
már nem bánom, hogyha az ágyam csak engem gyűr össze.
már nem bánom, hogy az a kék pohár szárazon marad.
már nem bánok semmit, hisz csak arra vágyom hogy újra az az önfeledt ember lehessek, mint ott fent, abban az egy pillanatban.
a tied vagyok, örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése