az alak halványan kirajzolódik a párás estéből. nem tudja már milyen volt szeretve lenni, nem tudja mit is kéne ilyenkor éreznie. nem haza megy, még csak nem is a barátaival inni.
most kicsit fúj a fagyos szél, belebújik a gallérjába, úgy siet tovább. amikor eléri a kaput, megkeresi a nevet, egy kicsit hezitál, zavartan körülnéz, mint aki lopni, vagy gyilkolni készül.
végül bátorságot vesz magán és becsenget. egy kedvesen csilingelő hang felinvitálja őt magához. amikor felér az ajtó már nyitva, a lehető legszebb mosoly várja őt, és a meleg lakásból kávé illata árad. a nő szereti éreztetni a férfival, hogy mit is jelent neki. de ő csak visszahúzódik valami furcsa ridegséggel. leveti szövetkabátját, ami teleszívta magát párával, és városi mocsokkal.
nem beszélgetnek egy szót sem, a nő szerelmesen nézi, szemei csillognak, a férfire vágyik, a nap minden pillanatában. de ő nem tudja mit kezdjen ezzel, csak ül és kortyolgatja a forró kávét, mi átmelengeti. megenyhül, mint mindenki más tenné, hisz kezdi kapizsgálni.
kávét főzött, átölelt, és még csinosan is van felöltözve. azon az estén nincs senki más ott abban a garzonban csak ő és a nő. csak a friss kávéillat és az érintések furcsa mámora.
a kabát már száraz, a kávé már kihűlt, sőt a nap is felkúszott az égre.
őket meg összegyűrte az ágy, na meg azért egymást is, végre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése