vihar.

hívhatsz bolondnak, belenézhetsz a szemembe és mondhatod úgy is.

sőt a te szádból még becenévnek is elfogadnám.

tudom mi vár rám. újra beleszeretek abba a nyárba. újra beleszeretek abba az illatba.

ő is tudja. érzi.

nevezhetsz bolondnak, de tudom mi a lehetetlen és mi lehetséges.

vagy legyen pesszimizmus, akár.

vagy legyen furcsa érzés... az érzelmek kavargása. hívhatjuk bárhogy.

de igenis tetszik, hogy így hívsz. hívsz valahogy, hozzámszólsz. becézgetsz.

érints meg, éreztesd velem soha többé nem fogunk szenvedni.

egyszerűen csak szárnyaljunk...

...ki a viharfelhők alól.

árvíz.

hideg este van, a beton amit az eső oly sokáig koptatott sértetlen és száraz.

bár elmondhatnám ezt az arcomról is.

sírok, egyre többször, egyre keservesebben. már nem keresem az okát, már nem kutatom miért. csak hagyom, had jöjjön magától.

mellkasomban ezer meg ezer pillangó kavarog, gyomrom görcsben. nem ez nem az az érzés melyre most ti gondoltok.

sírok tovább, egyedül vagyok, fázom. nem ölel át senki.

fáj ha kimondom: szeretlek. fáj, hogy szerelmes akarok lenni, de nem sikerül.

miért van ez? nálam örökös lesz már ez az eső? a könnyek zivatara?

nem éppen így képzeltem el...

nem éppen szeretném feladni...

nem éppen kedvelem ezt az árvizet...

nem éppen kedvelem ezt a helyzetet...

de őt, őt mindennél jobban kedvelem.

vele jó. vele látom a jövőt. de félek. rettenetesen.

félek a kudarctól, félek attól a jövőtől.

túlspiráznám? szóljatok.

jó éjszakát!

fal.

miért olyan nehéz?

szeretném ha ez a fal nem állna itt pont ezen a helyen. én itt vagyok, te a túloldalon.

falat emelsz közénk, az én hibám.

megtörtem nem tudok szeretni. barátságomat nyújthatom.

kérlek ne dobj el.

hozzábújok a falhoz, hisz tudom te is ott vagy a túloldalon. veled könnyeben elviselem ezt a kifordított világot. veled van szivárvány.

barátságunk örökre szól, tudom.

május van. eláztunk. nyüglődünk. átölelnélek, jó veled.

vigyázz magadra, vigyázzanak rád.

szomorú esték.

csak írok.

úgyérzem végleg elfogyott minden erőm. az időjárás, az emberek, a csalódások teljesen kikészítenek.

rég nem vágytam ennyire a napsütésre. napsütésre a szivemben.

csalódnak bennem, mindig. szeretlek barátom, nem akarlak elveszíteni.

rosszul vagyok, szédülök. elájulok.

nem tudom hova kerülök. talán egy jobb világba hol süt a nap? nem tudom. végtelen hiányt érzek.

egyre csak forog a szoba, hányingerem van. nincs kiút, sosincs vége a lidércnyomásnak.

nem akarok többé írni.

szar embernek érzem magam.

jóéjt.

üres.

minden üres. a lelkem, az életem, a hétköznapjaim.

nincs szeretet, csak könnyek. nincs szerelem, csak a magány marad.

mit ér a zene hang nélkül, mit ér a lelkünk érzés nélkül?

elfáradtam, belefáradtam az egészbe. nem akarom, hogy meghaljon a lelkem. fájdalmat se érzek már.

csak maradt az a fene felemelő lebegés, a vágyakozás.

megélni ezernyi ördögi pillanatot egy angyallal, erre vágyom. elázni, élvezni a napfényt, feltöltődni érzelmekkel. kikapcsolni, kiszakadni egy napig a szürkeségből.

nem törődni más érzésével csak a miénkkel. egymás szemében elveszni. egymás kezét fogni. ülni. mosolyogni.

látjátok folyton erre vágyom. de ezzel csak magammal szúrok ki, saját kezűleg készülök végetvetni a saját lelkemnek.

segítség - kiabálja. keresi társait, párját.

egyedül van egy sötét szobában, az ajtó kulcsra zárva. börtön a szív.

most egy pillanatig nem gondolni semmire... milyen jó, bárcsak ez lenne állandó.

és csak szaladni utána, csak szaladni röpke pillangóként üldözni. a szél hátán, finomízű illatok közt. vágyni vágyakozni.

hiányzik az érzés, mi felemel.

Mennyi édes percet, megannyi kínt megéltem.
Tíz csúcsból kilencet valahogy elértem
Már csak az az egy, mi a túlvilágra megy
Van még soron, hát majd egy napon

Itt hagyom a kiscsaládom
Megsiratom összes barátom
De akkor már hiába jöttök
Segíteni, ha elvisz az ördög

S ha nem marad más utánam
Csak partra vetett hordalék
Kertembe gyűljetek, és ott szórjátok szét
Növesszen egy fát, újabb életeken át
Majd engem éreztek, mikor ontja illatát

Mert itt hagyom a kiscsaládom
Megsiratom összes barátom
De akkor már hiába jöttök
Segíteni, ha elvisz az ördög

Mert itt hagyom a kiscsaládom
Megsiratom összes barátom
De akkor már hiába jöttök
Segíteni, ha elvisz az ördög

/Magna Cum Laude - Sirató/

eső után.

...süt a nap, friss a levegő.

szép az újjáéledés. szép, hogy eső közben reménykedünk a jó időért.

szép a szivárvány. szép a természet.

nekem sokat jelent, hisz segít magam jól érezni, de sajnos minden évszak emlékeztet valami rosszra, minden esőben a bajaim elevenednek újra.

pedig mennyivel jobb lenne szerelmesen elázni, zuhogó esőben magamhoz szorítani valakit.

élvezni a zápor zuhogását. reggel az eső kopogását hallgatni az ablakon.

nem tetszik ez a szürke idő, fáj. fáj a magány. fájnak a gondok. kicsit fáj az élet.

szeretnék valaki után szaladni, szeretnék hinni valamiben, hinni benned.

lassan vége van a tavasznak. jöhetnek a nyár fájdalmai. de talán nem lesz olyan sok eső, mi elszomoríthatna.

reménykedem egy napsütéses reggelben, hisz akkor már nem érdekel a magány.

viszlátot intek a tavasznak, s tárt karokkal várlak nyár!

életünk.

tavasz szellője száll, mégis szívünkben sárgulnak a levelek.

eszeveszetten keressük boldogságunk, megfelelni akarunk, szeretni akarunk. érezni akarunk.

szeretnék szeretni. szeretnék boldog lenni. szeretnék megfelelni.

de elfáradtam, mint ti megannyian.

tartsunk ki, hisz ha hihetünk a vigasztaló szavaknak csak jobb lehet. ne szégyeljünk megölelni olyasvalakit akit szeretünk. ne szégyeljünk kiáltani egyet ha már nem bírjuk.

hallgassunk zenét, mégha szomorú is és sírni kell, sírjunk. én megannyiszor sírok veletek.

sose adjuk fel, sose. hisz akkor csak önnön gyengeségünket mutatnánk a világnak, és az vele hogy az élet erősebb, mint mi.

kitartok veletek, de ehhez ti is kelletek nekem. öleljük át a tavaszt és gereblyézzük össze azokat a sárga leveleket.

vágyom a boldogság felé.

álmodok... szép szerelmeset.

ördögi angyal.

csak egy megszokott este volt. a szél mint valami szellem a játszótéren hintázott. engem, mint mindig magával ragadott az éjjeli város. nem volt maradásom.

magamra kaptam egy kinyúlt régi pulóverem és útra keltem. éreztem, mint már annyiszor a tavaszi szél lágy simogatását mindent porcikámon. nem éreztem magam egyedül, pedig a város kihalt volt.

felsercent régi barátom a cigimben. leültem a domboldalra csak a parázs világított.

gondolkodtam, mint mostanába megannyiszor. csak rá gondoltam. nem tudom kiverni a fejemből. sosem akartam.

ha nem tudjátok elképzelni milyen egy angyal, csak nézzetek rá, hisz ő az. a szélben az ő illatát véltem felfedezni, behunytam a szemem és átölelt.

éreztem bőre puhaságát, a szél suttogott a fülembe, szép szerelmes szavakat.

ez a pillanat ördögien gyönyörű volt.

tavasz. szerelem. szeretem.

tompul minden.

fáj a fejem. az érzkeim tompák, s a kedvenc zeném is zavaró. még a cigit sem kívánom, pedig megnyugtatna.

legbelül még mindig minden ugyanúgy fáj. a bajok itthon, a kötelességgel, a viszonzatlan szerelemmel, nem hagyják varrasodni azt a gennyes sebet amit szívnek nevezhetek.

de valahogy mégis jól esik ez a tompaság, ez a fájdalom. legalább nem a mellkasom fáj. így tompulnak az érzéseim is.

nem tudom hova tartok, félek a jövőtől. nehéz megfelelni, nehéz boldognak lenni. bárcsak egy kis segítséget kaphatnék, de senkinek nincs meg a hatalma.

szeretnek. tudom. én is őket. tudják.

nevezzetek önzőnek, kövezzetek meg, de jelen pillanatban nekem ez nem elég.

gyertyafény. ő és én. egy finom üveg bor. rajtunk egy pokróc. semmi gátlás, semmi kötelesség, csak a szerelem.

finom a tavasz illata.

vonatút.

felszáltunk egy vonatra
senki sem akarta.

elindultunk a végállomás felé
utastársaink idegenek, ridegek

az út közben rengeteg sötét alagúton robogunk át
némelyiknek már a végét sem látjuk, de a fény mindig ott van a végén.

és végülis élvezzük ezt az utat.
az utastársak összebarátkoznak, szeretnek, kitartanak.

milyen érdekes. pedig tudják, hogy a végállomás a halál.
...és bizony nincs leszállás.

viszonzatlan az élet.

hányszor szeretünk úgy, hogy nem szeretnek viszont?

hányszor kérdezzük magunktól miért pont mi?

gondolom ti is szerettetek, vagy szerettek még épp most is valakit reménytelenül. én személyszerint utálom ezt a végtelenül marcangoló érzést, de jól esik. igenis jól esik valakit szeretni, mégha nem is lehet velünk.

de ez is, mint oly sok szívörlő dolog, csak leépít minket, romba dönt... és vajon elenged valaha minket ez az érzés?

biztosan állíthatom, hogy csak nagyon-nagyon hosszú idő után, kínok közt. nekem nem múlik. sosem fog. életem végéig kisér majd.

megvan a másik felem, nem fogom elengedni. ha már csupán a barátja lehetek, nekem az is bőven elég.

hiányzik, szeretem. jóérzés.

úgytűnik sorsomul választottam ezt az örlődést, de szeretem, igenis szeretem az életet.

így, ahogy van, mondhatni szőröstül, bőröstül.

lehet nem látszik ezek alapján, de én boldog vagyok, élvezem az apró örömöket, élvezem a barátaim társaságát, melynél talán kevés édesebb dolog létezik.

sosem látszottak még ilyen tisztán a csillagok. tiszta a levegő. önfeledten lélegzem. köszönöm <3