szeptember este

egy Sinatra lemez ropogott a lejátszón, az asztalon fél üveg bor ontotta magából fűszeres illatát. a férfi mosolygott, megsimogatta a nő arcát. együtt mosolyogtak, együtt vesztek el egymás szemében. nem kellett beszélniük, hisz a szemük elárult mindent egymásnak. apró rezdülések, egy halvány mosoly. gyönyörű szeptember volt. 

de a szívükben tavasz, új érzelmek voltak születőben. ez volt az a szoba ahova mindig menekültek, ha bármi baj volt, csak egymáshoz, csak egymás mosolyához. a férfi töltött még bort, megköszörülte a torkát és rágyújtott egy szál cigarettára. beszélgettek még valamiről. talán az élet apró dolgairól, talán arról mit szeretnének másként megélni. de nem számított, hisz ez az este tökéletes volt.

a csillagok ragyogtak. az év a végéhez közeledett.
a férfi újra mosolygott. újra élt.

párosan

az alak halványan kirajzolódik a párás estéből. nem tudja már milyen volt szeretve lenni, nem tudja mit is kéne ilyenkor éreznie. nem haza megy, még csak nem is a barátaival inni.

most kicsit fúj a fagyos szél, belebújik a gallérjába, úgy siet tovább. amikor eléri a kaput, megkeresi a nevet, egy kicsit hezitál, zavartan körülnéz, mint aki lopni, vagy gyilkolni készül.

végül bátorságot vesz magán és becsenget. egy kedvesen csilingelő hang felinvitálja őt magához. amikor felér az ajtó már nyitva, a lehető legszebb mosoly várja őt, és a meleg lakásból kávé illata árad. a nő szereti éreztetni a férfival, hogy mit is jelent neki. de ő csak visszahúzódik valami furcsa ridegséggel. leveti szövetkabátját, ami teleszívta magát párával, és városi mocsokkal.

nem beszélgetnek egy szót sem, a nő szerelmesen nézi, szemei csillognak, a férfire vágyik, a nap minden pillanatában. de ő nem tudja mit kezdjen ezzel, csak ül és kortyolgatja a forró kávét, mi átmelengeti. megenyhül, mint mindenki más tenné, hisz kezdi kapizsgálni. 

kávét főzött, átölelt, és még csinosan is van felöltözve. azon az estén nincs senki más ott abban a garzonban csak ő és a nő. csak a friss kávéillat és az érintések furcsa mámora.

a kabát már száraz, a kávé már kihűlt, sőt a nap is felkúszott az égre.

őket meg összegyűrte az ágy, na meg azért egymást is, végre.

a farkas.

éjszaka egy farkas állt velem szemben. szeme visszatükrözte a Hold fényét, rémisztő volt, de mégis oly gyönyörű. engem mindig is vonzott ennek az állatnak a misztikuma, a szépsége. miért is retteg annyira az ember ettől a "rémtől".
miért van az hogy egy 8 éves kislány minden félelem nélkül megbízik, és szereti őket? talán az a lány látja azt, amit a legtöbb ember nem? talán ő nem fél a vadállattól ami bennünk lakozik és meglátja a jót?

a régi mesékben, történetekben a farkasok mindig a rossz lelkek, ők maguk a megtestesült gonosz. én úgy vélem minket, embereket személyesít meg ez az állatlélek. hisz nekünk ugyanúgy megadatott az a gonoszság amit a farkasban vélünk felfedezni. de hol a jóság, hol az a törődés amit a farkas megtesz a kölykeiért, azért hogy fennmaradjon? belőlünk kezd kiveszni, bennünk már csak a vadállat mivoltunk marad, ugyanoda térünk vissza ahonnan egykoron indultunk. az emberek nagy része már nem más, nem különb a majomtól, a vadállattól.
értitek már, hogy az a kislány miért nem félt a farkastól? hisz mért féljen egy olyan lénytől aki nem ártott neki. sokkal jobban félhetett ő akkor az emberi gonoszságtól, igazságtalanságtól, mint egy tiszta lelkű állattól.
mi jogon emeljük magunkat az állatok fölé? mert pusztítunk, hogy élhessünk? esetleg mert nekünk vannak mérnökeink, tudósaink akik az életet kutatják?
hát nem volt jó úgy, hogy mindennek meg volt a maga, misztikuma, amikor a farkastól kellett félnünk, mert mi magunk sokkal tisztább lélek voltunk. amikor még okkal nevezhette az ember gonosznak a vadállatot.
de kérdem én, mindennek mi értelme volt?
miért kell a tv, az autó, az ékszer. miért hisszük, hogy valaha is többek leszünk, mint ami elrendeltetett. higgyétek el, vége lesz. senki nem tűri, azt az önzőséget, azt a gyalázatot amit mi emberek okozunk, vétünk a világ ellen. az a kizsákmányolás, az a sok hazugság nem maradhat megtorlatlanul.
én nem félek, én hiszek a farkasok erejében, jóságában. tudom, hogy nem ők fognak nekünk ártani. mi leszünk azok. én, te, vagy éppen pont ő.

szeretném majd megélni, hogy esetleg az én lányom nyolc évesen, hogy fogja mindezt látni. vagy egyáltalán tudni fogja mi az a farkas.

"mi emberek rettegünk a vadállattól a farkasban, mert nem értjük a vadállatot saját magunkban"
                                                                                                                       - Gerald Hausman

egy pillanat.

nagy súlyt cipelek magamon nap, mint nap. a te lelked súlyát. elmúltunk már egymásnak, de te mégis rajtam felejtetted ezt a béklyót.
fent voltam egy hegyen, egyedül. amikor letámasztottam a biciklimet, a Nap épp a hegy csúcs mögött keresett menedéket. lent a hegy lábainál a Balaton hordozta a hullámain a sok vitorlást.
én meg a szőlősorok árnyékában pihentem.
nélküled, mégis újra szabadon. minden érzelemtől mentesen. először voltál tán közömbös, hosszú ideje nem éreztem magam ilyen jól. mint minden pillanat sajnos ez is véget ért, mint a mi fejezetünk ebben a könyvben.

ott fent nem kerestelek a felhőkben, nem kerestelek a Balaton kék vízében, a nap lenyugvó sugaraiban. csak én voltam, csak én, mint egy boldog fiatal férfi, aki felkészült bármire.

de sajnos eljött az idő és vissza kellett ülnöm a biciklimre és legurulni a földre, ahol szembe kell nézni az élet minden sötét, fondorlatos dolgával és a te hiányoddal is. egy pillanat volt, de mégis egy emberöltőnek tűnt.
csodálatos volt, nélküled éltem meg ezt a csodát.

már nem bánom, hogyha az ágyam csak engem gyűr össze.
már nem bánom, hogy az a kék pohár szárazon marad.
már nem bánok semmit, hisz csak arra vágyom hogy újra az az önfeledt ember lehessek, mint ott fent, abban az egy pillanatban.



a tied vagyok, örökre.