aprócska tél.

ilyenkor minden szürke, ilyenkor minden egy kicsit jobban fáj.
kevés az illat, kevés az élni akarás, de sok a gyötrelem.
reggel sokkal nehezebb felkelni, édes álmok szorítanak a paplan alá.

gőzölög a kávé, aromás illatát ontja a forró tea.
ez a téli reggel, a friss sajtó illatával és a kétszersült száraz ropogásával.
veled könnyebb, veled egy szó nélkül felkelek, ha kell, vagy éppen elalszom.
de veled imádok késni, veled imádok élni, még ha éppen tél is van.

te vagy az aki fogja az ecsetét és ebből a szürke tájból, mint valami kisgyermek egy
hatalmas színes kavalkádot varázsol.
te vagy aki az illatot hozza az orrfacsaró bűzbe.
veled minden szép, veled minden könnyű.

a tied vagyok, örökre.

csak te.

Hideg volt még emlékszem. Korán sötétedett fájt felkelni és fájt élni.

"Free Hugs"

Felébresztett, letörölte a párát az ablakról, mondta "Nincs Semmi Baj".

Egyszer eltévedtünk, ott voltunk a macskaköves úton. Én nem mertem megfogni a kezét, szabadkoztam hogy nekem ez nem megy.

Mosolygott, együtt nevettünk.

Sütött a nap emlékszem. Vacsoráztunk, a bor finom volt. Ismét erősen dobogott a szívem.

Ő szeret a mellkasomon aludni. Szereti hallgatni ahogy ver.

Ő csodálatos, ő az ördögi angyal. Ő az aki miatt elkezdtem a blogot, hisz megismertem újra.

Ő az aki mindig olvasta és ő az aki akkor tudta mit kell velem kezdenie.

Most is rajta jár az eszem. Sose bánt.

Én se akarom de hát néha össze ütközünk.

Nem fáj semmi. Mosolygok.

Szeretlek. Köszönöm.

Légy mindig velem. : ))

Újra van Mi.

csak végig az utcán.

csak ki kell lépnem az ajtón, és a keserűség ellep. szinte magába folyt.

a betonrengeteg, mint valami nyomorúságos lepratelep, csak rosszat ont magából.

csalás, hazugság mindenfelé, buta emberek, könnyen befolyásolható belső értékek. elhullatok egy könnycseppet, és elered az eső.

lépteim gyorsabbak, már majdnem odaérek amikor érzem, vissza kell fordulnom. fáj a tudat, hogy már nincs remény, nem is akarok remélni ebbe a világba semmit.

az eső kopog a kapucnimon, bőrig ázok, de nem tisztít.

a rám szállt bűzös kosz, még jobban belém mossa magát.

ereim vörös lüktetése fekete lett és büdös. néhány könnycseppemből zokogásba török át, látva, hogy szenvednek kiket szeretek és látva én is mit okozok nekik.

a puszta lét tudata elszomorít, pedig annyival jobb lehetne.

szóval inkább bemenekülök az én kis birodalmam, a sötét gondolataim közé és írok.

sziasztok.

napos február.

furcsa árny suhan a télinyárban. a nap ezer felé tárja karjait, beengedem szívembe, felszívom magam a csodás fénnyel.

hiányzik a nyár, hiányoznak az átmulatott éjszakák, de te már nem hiányzol hisz látlak, itt ülsz velem szemben és napozunk a végtelenben.

szerdaestevan.

újra rám nyitott a hiányérzet.

huzatot csinált a kis szobában, melyet már egész jól leszigeteltem magamnak.

eldöntöttem ide senki nem léphet be. nem kell senkitől az a fájdalom, ami a szívembe hasít.

magányízű kenyéren és keserű vízen élek itt.

erre jön ez a hórihorgas, savanyú képű figura és mindent felrúg.

beengedi a levegőt mely rengeteg emléket suttog felém, régmúlt pillanatok hangjait hallom, apró dolgok emlékeztetnek a szépre, mi elmúlt és fáj.

bezártam magam, igazából mindig azt vártam, hogy valaki keres majd. de mit vártam???

elzárkóztam mindenkitől, azt se tudták hol keressenek.

talán ma este még kitessékelem ezt a fickót, aludni szeretnék, végre pihenni.

fázok, huzat van. csukd már be azt az ajtót.

rosszép

szép színes múltbeli emlékek friss virágillata.

szirommal szórt ágynemű kényelme nyújtotta kéjérzetek.

parketta hidegségét felvevő pokrócos borozások.

a lenti világ szemlélése ablakból, egy fűszeres illatú forrócsokival.

a te és az én fogalma, a mi univerzuma.

jelen szürkesége, melyet az emlékek sem festenek.

a kihűlt ágy, rothadó virágszirmok ontotta bűz.

kínoktól púposodó parketta, megsavanyodott bor.

elrontott világ koszos ablaka.

törött csésze, minden szétfolyva.

vagyok én.

...és senki más.

gyermeklét.

micsoda kalandok voltak amikor a szőnyegek óceánná váltak, vagy éppen száraz sivataggá.

elképzelt kardokkal, csatáztunk az elképzelt ellenséggel.

büszkén mellkasunkat verve utaztunk a kádban, mint kalózhajón.

csodás gyerekkor, milyen csodás is volt.

mikor csalódtunk? amikor anyu vagy apu rálépett egy műanyag katonára?

éltünk a mesékben, mi voltunk a hősök, a cselszövők, a királyok.

mai napig végig fut a hátamon a hideg, ha eszembe jut milyen jó is volt az a régmúlt idő.

és most itt ülök a szobába egyedül, gyermeteg fantáziámat elnyomja a megfelelési vágy, a csalódottságok kvarcpora és a harag kalózhajója.

bárcsak visszatérhetnék egy fél órára, egy fél órára amikor nincs semmi nyomasztó...

jó éjt.