álommérgező.

futva menekül, rohan árkon-bokron át. könnyeitől a homály ül a szemére.

az őszi avar csak recseg a lába alatt. elbújt ezer felszakított seb mögé.

most azzal múlatja az idejét, hogy beszökik az álmaimba.

mindent megmérgez, amihez csak hozzáér.

hol tövises szurdok van, oda virágos mezőt varázsol, hol fázol, oda meleg öleléssel jön.

azt hiszed félreértetted. tényleg mérgez.

nem tudod eldönteni, álmodsz-e vagy valóság.

napjaid mámorban telnek, amíg arra vársz hogy újra álmodhass.
a fekete szemhéjak képe lebeg szemeid előtt, ahogy csókol.

kézzel foghatatlan dolgokat szeretsz.
az éjjelek vad rabja vagy.
vigasztal. csókol. nevet.

vagabond VI.

VI.

a szürke felhőkön keresztül átszűrődő gyenge napfény ébresztette, ami éppen hogy becsusszant a faház lazán összeérő tetőlécei között. kopogott az eső, a kitört ablakon keresztül bevert a szobába. arcán a könnycseppeket most az esővíz hígította. édes álomra már nem is számított, úgy döntött nem húzza tovább és elindul. összepakolt mindent, közben megette az utolsó szendvicsét.
amikor kiért a házból, a tisztás másként festett, mint előző nap. minden szürke volt, az őzek sehol, helyette a farkas üvöltés hallatszott a távolból, erre összerezzent. hirtelen minden apró nesz felerősödött. hallotta, ahogy a bokrok ágairól ide-oda röpködnek a madarak, hallotta, ahogy a hatalmas ragadozó madár tollai közé kap a hűvös szél.
csontig hatoló reszketés lett úrrá rajta, már nem érezte, azt a biztonságot és melegséget, ami akkor töltötte el amikor útra kelt. sosem gondolta, hogy így fog hiányozni neki a város, a szülők, az elfelejtett szerelem. a lány elől menekült, mégis a lány után jött. azt remélte itt fog várni rá. amikor először kiért a tisztásra, az almás pite illatát is érezte, mint régen oly sokszor.
eszébe jutott megannyi parfüm illata, az anyjáé, a kedveséé és az összes lányé aki valaha az életben szerette őt. mindig is úgy viszonyult hozzájuk, mint az igazgyöngyökhöz. tisztább dolog nem is létezett a számára. a Nő, az oltár ahova mindig menekülhetett, a fájdalmas dolgok elől, mint az élet. de ahogy öregedett ezek is a fájdalmas élet részévé váltak.
de messziről továbbra is csodálta őket, ahogy a családért küzdenek, ahogy mindenkiben meglátta az anyát, aki bármire képes lenne. de ahogy közelebb engedte őket, alapjaiban rengette meg. nem szeretett csalódni, talán épp ez volt amiért, mindig csalódnia kellett.
az eső csillapodni látszott. lelépett a tornácról, cipzárját a gallérjáig húzta. lassan elindult, unalmában és zavarodottságában minden pocsolyába belelépett s szemeivel a természet másik arcát fürkészte.
az énekes madarak hangját felváltotta a varjak károgása, a farkasok üvöltése. egy éjszaka alatt a pokolba került, rettegett és rettenetesen fázott. máskor dacolt volna, akár a halállal is, de most végképp nem volt ereje. minden ellene volt, nem érezte, hogy valaha is győzne. annak örült, hogy a mai napon végre lefele haladhat a hegyről és nem kell újból meghódítania.
a meleg kandallóra gondolt, a finom ételre és a vezetékes telefonra, ami a központban várta.

vagabond V.

V.

őt látta a képen a családjával. körülbelül tizenhét éves lehetett, mellette állt a bátyja és a szülei. a lány bátyja vele volt egy idős. az apja mosolygott, mint mindig és flanelinget viselt, az anyuka törődő pillantást vetett, a gyermekeire. egy boldog család képe nézett vissza rá.

egykoron ő is családnak nevezte ezt, ő is a részese lehetett, és hosszú idő után, akkor úgy érezte, van valaki, aki törődik is vele. szerette a lányt, szerette a közeget, ahová bekerült. a hosszú nyári esték, a bor melletti komoly beszélgetések, az atyai jó tanácsok és az aggódó pillantások. akkor ezektől mind-mind úgy érezhette, hogy igen végre talán neki is megadatott a család, végre nem csak azt kérdezik, majd tőle, hogy "mi volt ma a suliban?".

minden nyáron kiszöktek ide. ide menekültek minden elől. vele, aki ma is egy darabot birtokol belőle. hosszasan sétáltak olyankor a réten, együtt lesték az őzeket, és bámulták a csillagos eget. minden nyáron leéltek együtt egy egész életet, gyermeknevekkel játszottak. a jövőt szövögették.

de nem ismeri már a családot, melyből kitaszították, nem ismeri már a lányt, aki hagyta a faházat tönkremenni. eltűnt a szeméből mindaz a csillogás, ami minden nyáron odavonzotta őt a menedékükbe. a világ persze robogott tovább, az őzek generációi váltották egymást. a természet visszahódított mindent.

a csillagok most komoran bámulták a tisztást. nem keresték már a szerelmeseket, nem barangolt ma senki a tejúton a terveit szövögetve. csak egy sziluett látszott a holdfényben. ki eloltotta cigarettáját és a képet mélyen a batyuja mélyére rejtette.

vagabond IV.

IV.

máskor talán a világ legnehezebb dolgai közé tartozott volna a hegyoldal megmászása. de most úgy mászott, tört előre, mintha egész életében ezt csinálta volna. az erdő besűrűsödött körülötte, a pára leült a tüdejében. úgy csörtetett, mint egy űzött vad. az állatok, ahogy megneszelték rögvest elszaladtak. nagyon ott akart már lenni, a tisztáson, a háznál.

annyira izgult, és hajtotta magát hogy a halántéka dobszólót játszott a fejében. le kellett ülnie egy sziklára és mély levegőt venni. "nem hajthatod így ki magad az első nap, mit fogsz így csinálni?" kérdezte magától. a kényszer pihenő után jóval finomabb tempóban folytatta. 

izmait elöntötte az égető fájdalom, tudta már nincs sok hátra. a hegyoldal úgy tornyosult fölé, mint egy hatalmas mindent elsöprő hullám. kapaszkodott a fák törzseibe, a fűcsomókba és a kilógó gyökerekbe. 

és akkor ott volt, hirtelen minden lapos lett kiért a fák árnyékából, a nap elvakította, ott volt a tisztáson. amerre nézett tavaszi virágok tarka takarója borította, az amúgy is csodálatos teret. egy kisebb őz csapat legelészett a túlsó szélén, amikor kilépett a fák közül, mindnek megmoccant a füle és őt nézték. 

tett egy lépést a tisztás belseje felé, az őzek, mintha semmi sem történne folytatták a napi rutinjukat, nem volt kitől félniük. a hegyoldal kísérteties csendjét itt a madarak öröméneke vette át, zúgtak a méhek, élt a tisztás. nem bírt várni, rohant beljebb, egyre beljebb a szíve már a torkában dobogott. és akkor végre ott állt.

előtte volt a faház, amit évek óta fel akart keresni, ahova elmenekülhet, ahova elmenekültek. de korántsem az a látvány fogadta amire számított. a korhadt fa szaga töltötte meg a tüdejét, moha borított mindent, az ablakok betörve, a zsaluk letépve. bent mindent por borított, a padozatból előtörtek a gyomok és az erdei gombák. az ágy matraca kicibálva, valami állat aludt rajta. 

hirtelen rosszullét lett úrrá rajta, ugyanazt kapta - ennyi küzdelem után - mint mindig. semmit, romokat, csak fájó emlékek fájó sebhelyeit. térdre rogyott és már-már a sírás kerülgette. 

maga mellé tekintett és csak akkor látta meg a megsárgult fényképet.

vagabond III.

III.

a kávégép unottan szörcsögve köpte a kávét magából a barna papírpohárba. a cigaretta parazsa felsercent. egy napja volt a hegy lábánál, mégis sokkal nyugodtabb volt, mint bármikor máskor. a nap alacsonyan állt, de sütött rendületlenül, megvilágítva az ormok keleti oldalát. a lehelet látszott, de mégis egy száll pólóban végezte a reggeli rutinját. 

a látványt amit az ország ezen csücske nyújtott neki, csak az övé volt, nem kellett megosztania senkivel. sosem értette, hogyan lehet valami ilyen csodálatos és lélegzet elállító. készen állt az indulásra, már csak Carl váratott magára.

szülei jutottak eszébe, oly keveset tudtak egymásról, nem értették egymást. amikor közeledni próbáltak, elutasító volt, amikor ő próbált közeledni hasonló volt a fogadtatás. úgy érezte, ebbe beleőrül, pedig mindig úgy próbálta. amikor rosszra fordultak a dolgok, mindig a két vállán próbálta egyensúlyozni a családját. máskor talán lelkiismeret furdalása lett volna, hogy ott hagyta őket. de most csak magának számított, saját magát akarta megkeresni.

a rozoga, platós kisteherautó éppen ekkor fordult be a motel elé. eldobta a cigarettát és az alkalmi bögrét. majd intett feldobta a táskáját a platóra és beugrott Carl mellé.

már vagy egy órája utaztak, Carl régi iskolatársa volt. a szokásos dolgokról beszéltek, ki hova tart, család, többi szokásos csendterelő szöveg. legszívesebben egy szót sem szólt volna. csak nézni akarta az elsuhanó fákat, és azt miként öleli körbe őt a természet ahogy egyre jobban fölfelé haladtak. 

néhány percenként nagyot nyelt, hogy kiduguljon a füle, a tenyere izzadt. úgy izgult, mint egy első randi, vagy egy vizsga előtt. 

az út lassan véget ért. ott volt, fent a turistaközpontnál, ott ahol a kaland elkezdődik, ott ahol elkezdheti megismerni magát. úgy érezte révbe ért, halvány emlékek a kételyekről végleg a ködbe vesztek, amit a nap éppen szárított fel a fák közül. búcsút intett Carlnak, minden jót kívánt, talán a családját is üdvözölte.

felvette a batyuját, végre elindulhat. irány a faház...

vagabond II.

II.

karcolt üvegnek támasztotta a fejét, úgy utazott ki a szürke városból. amíg a másik pályaudvarra tartott, úgy éreztem a szürke, ormótlan homlokzatok megfojtják. szaladni volt kedve, kirohanni ebből a fojtó közegből. a város kilökte magából.

fák sziluettjei robogtak el az ablakok előtt. a résnyire eresztett ablakokon zúdult be a tavaszi levegő. - merengett, hisz még bujkált benne mindaz, amit otthagy. oly sok mindenkinek volt a támasza, oly sok mindenkire támaszkodhatott volna, de mindig eldobták. - most egy sötét alagút takarta el a robogó tájat. - szeretett, de mégsem tudtak vele mit kezdeni, senki sem tartotta igazán vissza, talán igazán komolyan sem vették. halvány ígéretek kíséretről, homályos árnyak nyaralásokról. nem keresték, mégis a szökés izgalma töltötte meg a lelkét.

kihajtogatta a térképet, amit két perc harc után szabadított ki a batyujából. tisztán látszott rajta egy hegygerinc, hatalmas volt. körülötte turistajelzések, ösvények rajzai. a hátoldalára egy név és telefonszám volt írva. Carl. ő segít majd célba jutni.

a vonat csikorogva állt meg a fából tákolt állomásnál. az ajtók unott szisszenéssel útjukra bocsájtották az utazókat. rettenetesen hideg szél süvített, nyakára húzta a gallérját, elfelejtette már milyen hideg van északon. 

ahogy alábbhagyott a váróterem nyüzsgése, odalépett a nyilvános fülkéhez, bedobott két nikkelt és tárcsázott.

Carl két csörgés után felvette a telefont, rekedtes, mély hangja volt. megbeszélték, hogy másnap délben találkoznak a motelnél, és elviszi őt a turistaközpontig. 

a szoba dohos szagot árasztott, valószínűleg a századforduló óta nem takarított itt senki. vett egy forró fürdőt, ki tudja mikor teheti legközelebb. utoljára vetett egy pillantást a térképre, majd elnyomta az álom.