szerdaestevan.

újra rám nyitott a hiányérzet.

huzatot csinált a kis szobában, melyet már egész jól leszigeteltem magamnak.

eldöntöttem ide senki nem léphet be. nem kell senkitől az a fájdalom, ami a szívembe hasít.

magányízű kenyéren és keserű vízen élek itt.

erre jön ez a hórihorgas, savanyú képű figura és mindent felrúg.

beengedi a levegőt mely rengeteg emléket suttog felém, régmúlt pillanatok hangjait hallom, apró dolgok emlékeztetnek a szépre, mi elmúlt és fáj.

bezártam magam, igazából mindig azt vártam, hogy valaki keres majd. de mit vártam???

elzárkóztam mindenkitől, azt se tudták hol keressenek.

talán ma este még kitessékelem ezt a fickót, aludni szeretnék, végre pihenni.

fázok, huzat van. csukd már be azt az ajtót.

rosszép

szép színes múltbeli emlékek friss virágillata.

szirommal szórt ágynemű kényelme nyújtotta kéjérzetek.

parketta hidegségét felvevő pokrócos borozások.

a lenti világ szemlélése ablakból, egy fűszeres illatú forrócsokival.

a te és az én fogalma, a mi univerzuma.

jelen szürkesége, melyet az emlékek sem festenek.

a kihűlt ágy, rothadó virágszirmok ontotta bűz.

kínoktól púposodó parketta, megsavanyodott bor.

elrontott világ koszos ablaka.

törött csésze, minden szétfolyva.

vagyok én.

...és senki más.

gyermeklét.

micsoda kalandok voltak amikor a szőnyegek óceánná váltak, vagy éppen száraz sivataggá.

elképzelt kardokkal, csatáztunk az elképzelt ellenséggel.

büszkén mellkasunkat verve utaztunk a kádban, mint kalózhajón.

csodás gyerekkor, milyen csodás is volt.

mikor csalódtunk? amikor anyu vagy apu rálépett egy műanyag katonára?

éltünk a mesékben, mi voltunk a hősök, a cselszövők, a királyok.

mai napig végig fut a hátamon a hideg, ha eszembe jut milyen jó is volt az a régmúlt idő.

és most itt ülök a szobába egyedül, gyermeteg fantáziámat elnyomja a megfelelési vágy, a csalódottságok kvarcpora és a harag kalózhajója.

bárcsak visszatérhetnék egy fél órára, egy fél órára amikor nincs semmi nyomasztó...

jó éjt.