álom.

egy sziklaszírt magasodott a tajtékzó tenger fölé. a hullámok megállás nélkül ostromolták a szürke kőfalat. hosszú évezredek óta állta a sarat a szikla, mígnem egy darab a tengerbe hullott túlvilági robajjal.

ott álltam én ugrásra készen. de te követtél, megragadtad a karom és annyit mondtál: "ne csináld, hülyeség!" megfordultam, hogy magamhoz szoríthassalak de elillantál, mint mindig amikor felkeltem. indulattól vezérelve markoltam bele a lepedőbe és némán kiáltottam.

aznap is a murvát rugdosva sétáltam. a jegyeket szorongattam a zsebemben, a film jegyeit, amin elveszítettelek. pedig amikor először mentünk moziba, még attól is féltem, hogy átkaroljalak.
sokszor kérdezték tőlem, hogy miért kapaszkodom beléd. a válasz egyszerű.

átlátsz az álarcomon. látod azt, aki valójában vagyok, lehetnék. vagyis ezt remélem, hogy te végre látod és nem csak egy olcsó bűvésztrükk az egész.

egész nap égett a mellkasom, egész nap fel-alá sétáltam idegemben. megint elszívtam egy doboz cigarettát. alig várom, hogy álmodjak. hátha ott leszel, lehet, hogy bántani fogsz álmomban, de olyan valós, olyan erős.
rászoktam, hogy veszélybe sodorjam magam, amikor álmodom, hogy kockáztassak, hogy megállíts.

süvít a szél. nincsenek hullámok. a nap már rég lebukott a hegyek mögé, csak a panelek ablakai világítják be az éjszakát. kint állok az erkélyen. csak egy lépés lenne és nem hiányoznál többé. csak egy lépés lenne és nem kéne folyton kételyek közt, álmomban várnom rád és a szorítás is megszűnne, megszűnne a magányom, megszűnnék én. megszűnne az egy éve tartó harcom.

de csak lepöccintem a cigarettát. és elmosolyodok, hogy hogyan is felejtettem el csókolózni, amikor először az ajkad az ajkamhoz ért.