vagabond

I.

a csarnok, emberekkel volt teli. volt aki sietett, aki várt valakire és aki komótosan sétált a peronok mellett. a galambok csak hangyának látták mindet a gerendákról. akkor futott be a gyors a 12. vágányra. komótosan felvette kabátját és a táskáját.

máskor, már hét ágra sütött volna a nap. akkor talán mosolyogna. nem volt madárcsicsergés, csak a hömpölygő tömeg zúgása. az egész inkább egy áradó patakra emlékeztetett. ahogy haladt megnyílt előtte a tömeg, úgy érezte szembe halad mindenkivel. magához húzta a táskáját, és óvatosan haladt, senkihez nem akart hozzáérni. 

fel-fel nézett, egykoron ez a pályaudvar szép emlékeket hordozott, vártak rá, ő várt valakire. valamikor a fővárost is nap sütötte és boldogan, önfeledten sétált a körúton. de a körök már csak a hivatásra és a hazaútra korlátozódtak. elvágyott innen, ki a szürkeségből. 

nála volt a táska. három napi élelem, váltás ruha, bicska és a kedvenc könyve. az emlékek elől menekült, előled, előlem. felégetett minden hidat.

pezsgő és eper illat töltötte meg a szobát. fehérnemű szerteszét hányva. a gyertya csak alig pislákolt. az ütött-kopott Sinatra lemez recsegve játszotta a Moon River-t. a táncoló fényben kettejük összefonódott alakja táncolt.
kint a fagyos szél süvített.

soha többé nem szólt a kaputelefon. az illat elveszett.

az én mesémben megpenészedtünk volna, mint az alma a kosárban.

keserédes.

a vakolat potyog és én fázom.

sehol sincsenek már a nyárvégi élénk színek,

nincs a mosolyod sehol.

minden mozdulatom, minden sóhajom téged sirat.

minden apró nesz, minden telefoncsörrenés rád emlékeztet.

nincs perc, hogy ne gondolnék rád.

nincs egy levegővétel, ami ne fájna.

azt mondták, az idő majd begyógyítja. hetek teltek el, de még csak nem is enyhült.

hiányzol, hisz még itt vagy a szobámban.

árnyékod a falon, illatod az ágyneműben.

eltitkolt érzelmeink sóhaját zengi a huzat.

a szívem nálad maradt, lassan visszaadhatnád.

tudod...

tudod azt hittem majd megjön az ihlet, hogy elmentél.
de igazából semmi sem változott.
maradt minden olyan megszokott és magányos, mint a január.

azt hittem jönnek majd a képek, a belülről feszítő fájdalom.
a sötét szoba, az elhaló nyögések emlékei.
de csak a por lep el mindent.

megígértem magamnak, csak a jóra emlékezem.
nem lesz könyörgés, szenvedés.
tudomásul vettem, elmentél.

maradok Dávid, aki boldog szeretett volna lenni.