elvetted a szívem, akkor mikor először a karjaimba omlottál. te még akkor nem sejtetted, de egy életet leéltem veled.
egy életet, ami szebb és kényelmesebb volt bárminél. egy életet, ahol nem éreztem magam elveszettnek.

és mégis elengedtelek. de hát nem tehettem mást, hogy érezgessem égető hiányod.
és érzem, hogy élek, és élvezem hogy szerethetek, szerethetlek.

reggel

egy apró pattanó hang és máris sistergett a tojás a teflonon. olyan friss volt ez a reggel, olyan fülig érő. nyújtózások sóhaja ébresztette a vekkert, a takaró kicsavarodott gyönyörében. még csak épp kettő vagy három napsugár törte át a redőnyvárfalát.
te mégis úgy tündököltél, mint az éppen lobbanó tűz.

a szalonna már kész volt, és frissen facsart narancsillat fűszerezte a pillanatot.
a rózsa se bánta - ma nem - hogy elszakadt a szárától.

a tálca megcsörrent, árnyam a falra szökkent.

jó étvágyat szerelmem.

szeretlek.

ízlelgessük kicsit ezt a szót, játsszunk vele, olvasszuk fel a nyelvünk hegyén. érezzük édes ízét, majd sós harmóniáját, és csengő lüktetését.
engedjük szabadjára a legszebb szavunkat. engedjük szabadjára vele a legszebb érzést.

hogyan is kezdődik, egy sz-el. kacér, már-már maga mutogató kettős betű, amit a rengeteg szeleburdi e betű követ. meg a többi töltelék betű, ami elrejti e két betű szeleburdiságát, kalandosságát.

de én mégis így ízlelgetem, amikor kimondom, amikor a szemedbe nézek és megformázom.
mert igenis újra ez a kedvenc szavam, a konok és szeleburdi szeretlek.