a betonrengeteg, mint valami nyomorúságos lepratelep, csak rosszat ont magából.
csalás, hazugság mindenfelé, buta emberek, könnyen befolyásolható belső értékek. elhullatok egy könnycseppet, és elered az eső.
lépteim gyorsabbak, már majdnem odaérek amikor érzem, vissza kell fordulnom. fáj a tudat, hogy már nincs remény, nem is akarok remélni ebbe a világba semmit.
az eső kopog a kapucnimon, bőrig ázok, de nem tisztít.
a rám szállt bűzös kosz, még jobban belém mossa magát.
ereim vörös lüktetése fekete lett és büdös. néhány könnycseppemből zokogásba török át, látva, hogy szenvednek kiket szeretek és látva én is mit okozok nekik.
a puszta lét tudata elszomorít, pedig annyival jobb lehetne.
szóval inkább bemenekülök az én kis birodalmam, a sötét gondolataim közé és írok.
sziasztok.
