2010. szeptember 29., szerda

mi is valójában?

gondolom már ezerszer és ezerszer elgondolkodtatok valaminek a mikéntjén, célján.
mit is jelent szabadnak lenni, levetni az összes béklyót, felszabadultam szeretni, szerelmesnek lenni. most olvasom Paulo Coelho - 11 perc c. könyvét. és ma egy olyan részhez értem ami eléggé elindított bennem egy ilyen gondolat folyamatot.

szeretném ezt megosztani veletek:

"Egész életemben úgy gondoltam, hogy a szerelem egyfajta önkéntes rabszolgaság. Ez hazugság: csak akkor van szabadság, amikor szerelem is van.
Aki teljesen át tudja adni magát az érzésnek, aki szabadnak érzi magát, az szeret igazán.
És aki igazán szeret, az szabadnak érzi magát.
Ezért hiába minden élmény, tapasztalat, felfedezés, amit átélhetek - az egész nem ér semmit. Remélem, hogy ez az időszak hamarosan véget ér, és újra elkezdhetem keresni önmagam - egy férfi tükrében, aki megért, és nem okoz fájdalmat.
De micsoda ostobaságokat fecsegek? Hiszen a szerelemben senki sem bánthatja a másikat. Mindannyian felelősek vagyunk azért, amit érzünk, és soha nem hibáztathatjuk a másikat emiatt."

szerelemben senki nem bánthatja a másikat?
akkor mégis állandó jelleggel miért fordul ez elő? miért ártunk annak akit szeretünk?
miért csaljuk meg, hol rontjuk el?

szeretni kell, gondolkodni nem mindig.
csak adjuk át magunkat az érzésnek, csak lebegjünk egy kicsit.

jó éjszakát!

2010. szeptember 16., csütörtök

csepp élet

napok óta szürkeségbe burkolódzik a világ.
ezernyi kis tűhegy kezdi a támadást a kerek földgolyó ellen.
zuhanórepülésbe kezdve, mennyei magaslatokból rontanak rá erre a szürke világra.

ez a sok kis harcos, elkeseredett harcot vív, de mindegyik egy élet.
elvontan hangzik.
de mi mind ilyenek vagyunk. egy vízcsepp, ami szabadesésben száguld a föld felé.
közben igyekszünk társainkra lelni beléjük kapni, s egyesülve talán majd kevésbé lesz mostoha a talaj.




...és akkor majd a vihar után sokezer vízcsepp társunkkal összekarolkozva várjuk, ahogy felszárít minket a nap.
hiányzol. szeretném.
zuhanjunk együtt.

2010. szeptember 9., csütörtök

kétség.

tele vagyunk olykor-olykor ezekkel a kis tűszerű szúró érzésekkel.
én is érzek most sokat. jó lenne valakivel most, aki támogatna kicsit máshogy, mint a barátok.
mehetne minden olajozottan, talán én is kisebb falatnak nézném ezt a felsőoktatást.

várok rád, várok az érintésre várok, hogy enyhüljön az érzés.
talán a gombás szökőkútnál az óra alatt vársz, talán az előadó végéből te lesel rám, és én olykor vissza.
talán egy véletlen érintésből lesz minden a villamoson és egy zavart bocsánat kérésből.

talán átesel rajtam, és szídni fogsz. de valami mégis megfog majd bennem.
vagy oly sok csalódás után végre engem választasz.

megannyi lehetőség, mint megannyi kétség.

dávid voltam, sziasztok.