elvesztem, mint egy plüssmackó, amit a hanyag kisfiú felejtett ott a játszótéren.
a napközben barátságos hinta éjjel egy láncait csattogtató lidérc, a libikóka folyton dülöngélő krokodil, a mászókák mind-mind bevehetetlen várfalak.
nyoma sincs itt gondtalanságnak, sőt ilyenkor novemberben már a nappalok is hidegek. senki sem jár a játszótérre, a macit eszi a penész. pedig milyen sok dolga lenne, vigyázni valakinek az álmát, képzeletbeli szörnyeket pusztítva. szeretetet és melegséget árasztani, akkor amikor senki más nem képes rá.
de itt elveszetten, plüssmackó mivoltja mit sem ér. csak elázik az újabb esőtől, megbüdösödik a sok kosztól. kinek kéne már egy ilyen mackó?
emlékszem, valahogy az, az érzésem támadt, hogy a játszótér felé megyek haza, útközben rugdostam a sárga leveleket, tekintetemet a bakancsomra szegezve. zörögtek minden léptem alatt. itt jöttem én, mint a dúvad.
akkor már csak a szél hintázott, én mégis bementem. kilöktem a hintából, majd én ültem a helyére. kifele menet még a kaput is bevágta maga után sértődött dühében. hideg volt. szinte csípős.
ott ült, épp rám szegezte gombszemét, amikor végre én is észrevettem. barnás bundáján valami zöld maszat ült kicsit büdös volt, de mégis valami megfoghatatlan érzés kerített hatalmába.
ki hagyhatta magára szegény párát, kit várhat, mióta várhat?
forgattam, nézegettem, szagolgattam (úgy néztem ki mint egy majom, ha valami újat lát). már-már felfedeztem minden hibáját, amikor is beleszerettem és futó pillantással körülnézve begyömöszöltem a táskámba.
immáron tisztán, és új gombszemmel rám vigyáz.
ugyanúgy találtam én rá, mint te rám. ugyanúgy viselem gondját, ahogy te most is. ha újra találkozunk neked adom.
szeretlek.
